Chapter 66

A tébolyult Mr Kupor

Harry, Lucy, Ron és Hermione vasárnap reggeli után felmentek a bagolyházba, hogy elküldjék Percynek a levelet, amiben Ron Sirius kívánsága szerint Mr Kuporról érdeklődött. Hedvig számára már régen nem akadt feladat, ezért most őt használták. Miután a bagoly kiröppent a torony ablakán, a konyha felé vették útjukat, hogy átadják Dobbynak az ajándékát.

A konyhai manók nagy hajlongással és pukedlizéssel fogadták őket, s rögtön nekiláttak a teafőzésnek. Dobby magánkívül volt az örömtől a zoknik láttán.

- Harry Potter túl kegyes Dobbyhoz! - sipította, és kövér könnycseppeket törölt ki teniszlabdaszeméből.

- Dobby, azzal a varangydudvával megmentetted az életemet - felelte Harry. - Komolyan.

- Most nincs abból a finom képviselőfánkból, igaz? - próbálkozott Ron, a mosolygó-hajlongó manókat nézegetve.

- Most reggeliztünk! - sopánkodott Hermione, de ekkor már szaladt is feléjük négy manó s köztük egy fánkkal teli ezüsttálca.

- Szipáknak is szereznünk kellene valami kaját - dörmögte Lucy.

- Jó ötlet - bólogatott Ron. - Legyen Pulinak is valami dolga. Nagy baj lenne, ha kérnénk egy kis plusz tízórait elvitelre? - fordult a körülöttük álló manókhoz, mire azok boldogan meghajoltak, és már rohantak is teljesíteni a kérést.

- Szerintem inkább Árész vigye, Puli nem bírná el ezt a súlyt - jegyezte meg Lucy, mire Ron csak megvonta a vállát.

- Hol van Winky, Dobby? - kérdezte körülnézve Hermione.

- Winky ott van a tűzhelynél, kisasszonyom - felelte csendesen Dobby, és kissé lekókadt a füle.

- Jaj istenem! - mondta Hermione, mikor megpillantotta Winkyt.

Erre Lucy is a tűzhely felé fordult. Winky ugyanazon a sámlin kuporgott, mint legutóbb. Rongyos és koszos ruhájában már alig ütött el a kormos tűzhelynyílástól, ami előtt ült. Kezében vajsörös üveget szorongatott, kissé imbolyogva a tűzbe bámult, s mikor Lucyék közelebb mentek hozzá, hatalmasat csuklott.

- Winky most már napi hat üvegnél tart - súgta oda Harrynek Dobby.

- Nem olyan erős az az ital - felelte Harry. Dobby azonban megrázta a fejét.

- Egy házimanónak erős - bizonygatta.

Winky újra csuklott egyet. A manók, akik a képviselőfánkot hozták, szemrehányó pillantást vetettek rá, és visszatértek a munkájukhoz.

- Winky sóvárog, Harry Potter - suttogta szomorúan Dobby. - Winky haza akar menni. Winky még mindig azt tartja, hogy Mr Kupor a gazdája, uram. Dobby hiába magyarázza neki, hogy most Dumbledore professzort kell szolgálnia.

Lucynak támadt egy ötlete. Odalépett a manóhoz, és lehajolt hozzá.

- Figyelj, Winky - szólt. - Nem tudod véletlenül, mi lehet Mr Kuporral? Egy ideje nem jár el a Trimágus Tusára.

Winky szeme megrebbent. Hatalmas pupilláit Lucy felé fordította, kissé megingott, majd így szólt:

- Gazdám már - hikk - nem jön?

- Nem - felelte Lucy. - Az első próba óta színét se láttuk. A Reggeli Próféta szerint betegeskedik.

Winky imbolyogva, homályos tekintettel meredt Lucyra.

- Gazdám - hikk - beteg?

Alsó ajka remegni kezdett.

- Nem, nem biztos, hogy beteg - sietett megnyugtatni Hermione.

- Gazdámnak kell - hikk - Winky! - nyöszörögte a manó. - Gazdám nem tud - hikk - egyedül - hikk…

- Mások is el tudják végezni egyedül a házimunkákat, Winky - győzködte komoly arccal Hermione.

- Winky - hikk - nem csak - hikk - házimunkát végez Mr Kupornál! - sipította sértődötten a manó. Most már akkora volt a kilengése, hogy rálötykölte a vajsört amúgy sem tiszta blúzára. - Gazdám - hikk - megbízza Winkyt - hikk - a legfontosabb - hikk - a legtitkosabb…

- Mivel? - faggatta Lucy.

Winky lendületesen megrázta a fejét, további vajsörfoltokat ejtve ruháján.

- Winky megőrzi - hikk - gazdám titkait - felelte imbolyogva, és keresztbe álló szemével dacosan nézett Lucyra. - Kisasszonyom ne üsse - hikk - bele az orrát.

- Hogy beszél Winky Lucy Potterrel! - pirított rá Dobby. - Lucy Potter bátor és nemes lelkű, és Lucy Potter nem üti be az orrát!

- De beleüti - hikk - az orrát - hikk - a gazdám titkaiba - hikk - Winky jó házimanó - hikk - Winky tud hallgatni - hikk - mindenki próbál - hikk - faggatóznak - hikk… - Winky nem tudta tovább nyitva tartani a szemét, és hangosan horkolva lecsúszott a sámliról. Az üres vajsörös üveg kiesett a kezéből, és elgurult.

Erre nyomban ott termett fél tucat fintorgó manó. Az egyik felvette az üveget a földről, a többiek pedig betakarták Winkyt egy nagy kockás terítővel. Gondosan bedugdosták alá a terítő sarkait, hogy még a füle se látsszon ki.

- Bocsánatot kérünk érte, uraim és kisasszonyaim! - sipította az egyik manó, és szégyenkezve megcsóválta a fejét. - Reméljük, hogy nem gondolnak rosszat rólunk Winky miatt, uraim és kisasszonyaim!

- Nem látjátok, hogy boldogtalan? - bosszankodott Hermione. - Nem betakarnotok kellene, hanem felvidítani!

- Bocsánatot kérek, kisasszonyom - felelte mély meghajlással a manó -, de a házimanó nem lehet boldogtalan, amikor munka van, és a gazdát kell szolgálni.

- Az ég áldjon meg titeket! - fakadt ki Hermione. - Ide figyeljetek! Ugyanúgy jogotok van boldogtalannak lenni, mint a varázslóknak! Jogotok van hozzá, hogy fizetést és pihenőnapokat kérjetek, és nem kell mindent megcsinálnotok, amit parancsolnak nektek! Vegyetek példát Dobbyról!

- Kisasszonyom hagyjon ki engem ebből… - motyogta Dobby.

A konyhai manók arcáról egyszerre eltűnt a barátságos mosoly. Úgy néztek Hermionéra, mintha közveszélyes őrült lenne.

- Tessék a tízórai! - sipította egy manó Harry könyökénél, s mikor a fiú megfordult, belepakolt a karjába egy nagy sonkát, tucatnyi süteményt és néhány gyümölcsöt. - Viszontlátásra!

A házimanók mind odagyűltek a három jó barát köré, és apró kezükkel tuszkolni kezdték őket a konyha ajtaja felé.

- Köszönet a zoknikért, Harry Potter! - kiáltott utánuk szomorúan Dobby, aki még mindig a tűzhely előtt állt, a Winkyt rejtő kockás terítőt őrizve.

- Miért nem bírtad befogni a szádat!? - támadt rá Hermionéra Ron, miután dörrenve becsapódott mögöttük a konyha ajtaja. - Most nem jöhetünk le többet hozzájuk! Pedig biztos ki tudtunk volna még szedni valamit Winkyből!

- Ne tegyél úgy, mintha Winky érdekelne! - vágott vissza Hermione. - Tudom, hogy csak a hasadra gondolsz!

Lucy már majdnem beleszólt a vitába, de vett egy mély levegőt, kifújta, majd Harry oldalán csendben ballagott tovább.

A nap hátralevő része ilyen veszekedős hangulatban telt. Ron és Hermione végig marták egymást, amíg a klubhelyiségben a házi feladataik fölé görnyedtek. Harrynek és Lucynak annyira elege lett belőlük, hogy este egyedül vitték fel a Siriusnak szánt segélycsomagot a bagolyházba.

Árész boldogan fogadta a csomagot és a rábízott feladatot. Csattogott párat a csőrével, amíg Lucy rákötötte az ételt, aztán szárnyra kapott és elindult. Harry és Lucy kikönyököltek a bagolyház ablakába és követték tekintetükkel a baglyot, amíg el nem tűnt a szemük elől. Ezután elmélázva nézegetni kezdték a parkot, a Tiltott Rengeteg fáinak hajladozó, sötét csúcsait és a durmstrangosok lustán ingó hajóját. A Hagrid kunyhójának kéményéből felszálló füstön egy fülesbagoly repült át. Lucy tekintetével követte a madarat; az a kastély felé röppent, megkerülte a bagolyházat, és eltűnt a túloldalon.

- Nézd, ott van Hagrid - szólt Harry és a kunyhó felé mutatott. Lucy is odafordult és meg is pillantotta Hagridot: a vadőr szorgalmasan ásott a kunyhója előtt.

- Vajon mit áshat? - kérdezte a lány.

- Mintha újabb konyhakertet akarna csinálni - találgatott Harry.

- Vagy egy újabb szörnyfélét akar kitenyészteni - vetett fel egy újabb lehetőséget Lucy. Összenéztek Harryvel, majd kényszeredetten felnevettek.

Néhány pere múlva kinyílt a beauxbatons-os kocsi ajtaja, s kilépett Madame Maxime. Odasétált Hagridhoz, és beszélni kezdett hozzá. Hagrid az ásó nyelére támaszkodva hallgatta, de valószínűleg nem reagált valami barátságosan, mert Madame Maxime kisvártatva sarkon fordult, és elindult a kocsi-ház felé.

- Nem kéne már visszamennünk? - fordult testvéréhez Lucy.

- Nekem nincs kedvem Ron és Hermione veszekedését hallgatni, de te menj, ha szeretnél - felelte Harry és tovább nézte a dolgozó Hagridot.

- Mondasz valamit - vonta meg a vállát Lucy.

Ezután addig bámulták csendben a dolgozó Hagridot, amíg a vadőr alakját el nem nyelte a sötétség. Addigra a bagolyház lakói is ébredezni kezdtek a két testvér körül - eljött számukra az éjszakai vadászat ideje.

Ron és Hermione másnapra kialudták háborús kedvüket, s Lucy nagy megkönnyebbülésére nem igazolódott Ron jóslata, miszerint a felháborodott konyhai manók bosszúból állott ételt fognak felküldeni a griffendélesek asztalára. A sült szalonna, a tojás és a füstölt hering ugyanolyan finom és friss volt, mint máskor.

Mikor beröppentek az ablakokon a postabaglyok, Hermione felélénkült - úgy tűnt, számít valamilyen küldeményre.

- Percy válasza ma még biztosan nem jön meg - jegyezte meg Ron. - Csak tegnap küldtük el a levelet.

- Nem azt várom - felelte Hermione. - Előfizettem a Reggeli Prófétára. Elegem van belőle, hogy mindig mindent a mardekárosoktól kell megtudnom.

- Okos ötlet - szólt elismerően Harry, s ő is a magasba pillantott. - Hoppá, már itt is van a baglyod…

Egy szürke bagoly repült Hermione felé.

- Ez nem újságot hozott - állapította meg csalódottan a lány. - Ez…

Ámulatára azonban nem csak a szürke szállt le a tányérja elé, hanem rögtön utána négy gyöngybagoly, azután egy barna- és egy macskabagoly is.

- Hány példányra fizettél elő? - kérdezte csodálkozva Lucy, és félrehúzta Hermione teli serlegét a tülekedő madársereg útjából.

- Mi ez.…? - Hermione kinyitotta és olvasni kezdte a szürke bagoly levelét. - Micsoda!? - hebegte elvörösödve.

- Mi a baj? - kérdezte Ron.

- Ez… hát ez nem igaz…

Odalökte a pergamendarabot Lucy elé. Lucy a kezébe vette, és látta, hogy azt nem kézzel írták, hanem a Reggeli Próféta kivágott és felragasztott betűiből eszkábálták össze.

Te 1 goNoSZ LáNy vagY!
HaRRy Potter jobbAt
ÉrDemel NáLad!
MeNj VisszA a TöBBi
Mugli Közé, MugLI!

- Az összes ilyen! - panaszolta Hermione, egymás után nyitogatva a leveleket. - „A fajtád csak tartsa távol magát Harry Pottertől…", „Békapetében kéne puhára főzni téged…"

Mikor kinyitotta az utolsó levelet, abból sárgászöld, benzinszagú folyadék ömlött a kezére, s bőrén abban a szempillantásban nagy, sárga hólyagok nőttek.

- Hígítatlan furunkulagenny! - állapította meg lelkesen Ron, a borítékot szagolgatva.

Hermione felkapta szalvétáját, és könnyes szemmel, nyöszörögve törölgetni kezdte a kezét. Ujjait azonban máris olyan sűrűn borították a fájó hólyagok, mintha vastag, dudoros kesztyűt viselne.

- Szerintem most rögtön menj fel a gyengélkedőre - szólt Harry, miután a postabaglyok távoztak. - Majd elmondjuk Bimba professzornak, hogy mi a helyzet…

Hermione két kezét dajkálva elszaladt a bejárati csarnok irányába. Ron fejcsóválva nézett utána.

- Lucy figyelmeztette… megmondta neki, hogy ne cukkolja Rita Vitrolt.

- Nézzétek meg ezt - Lucy kezébe vette az egyik ott hagyott levelet. - „Olvastam a Szombati Boszorkányban, milyen kegyetlen játékot űzöl Harry Potterrel! Elég baja volt már annak a fiúnak! A következő bagollyal átkot fogok küldeni neked, csak még nem találtam elég nagy borítékot!" Ajjaj, jobb lesz, ha Hermione vigyáz magára.

Hermione az egész gyógynövénytanórát mulasztotta. Mikor Harry, Lucy és Ron az üvegházból kilépve elindultak a legendás lények gondozása órára, megpillantották Malfoyt, Crakot és Monstrót, akik épp a bejárati lépcsőn indultak lefelé. Nyomukban Pansy Parkinson és a sugdolózó-vihogó mardekáros lánycsapat is kivonult a tölgyfa ajtón. Pansy rögtön odakiáltott Harrynek, amint meglátta őt:

- Mi van, Potter, összevesztél a barátnőddel? Miért volt úgy kiakadva a reggelinél?

Harry nem válaszolt a lánynak. Lucy viszont annál inkább - csak épp nem a kérdésre.

- Hermionénak legalább van barátja. Na és neked, Pansy? Vagy az összes fiú hanyatt-homlok menekül előled? Hát, meg is értem őket: egy ilyen hárpia mellett nehéz lehet.

Ron harsányan felnevetett és elégedetten pacsizott Lucyval. Pansy feje egy paradicsomra hasonlított, de nem válaszolt - talán belátta, hogy Lucy nem épp az ő súlycsoportjába tartozott.

Hagrid, aki előző órán közölte velük, hogy végeztek az egyszarvúakkal, most a kunyhónál várta a csoportot, lába előtt újabb farekeszekkel. Lucyt a ládák láttán elfogta az aggodalom, hogy azok esetleg a durrfarkú szurcsókok második generációját tartalmazzák, de félelme szerencsére alaptalannak bizonyult. A rekeszekben szőrös, fekete lények kuksoltak. Eléggé furcsa külsejük volt: pofájuk feltűnően hosszú orrba futott ki, mellső lábuk vége edig ásószerűen ellaposodott. Nem tűntek vérszomjasnak; megilletődve pislogtak fel a föléjük hajló kíváncsi arcokra.

- Ezek itt orrontó furkászok - fogott bele a magyarázatba Hagrid, miután a csoport összegyűlt a ládák körül. - Főleg bányákban lehet találkozni velük. Szeretik a fényes dolgokat… Tessék, látjátok?

Az egyik furkász hirtelen felugrott, és megpróbálta elkapni Pansy Parkinson karóráját. A lány ijedten felsikkantott, és hátraugrott.

- Ügyes kis kincskeresők - folytatta kedélyesen Hagrid. - Azt találtam ki, hogy ma játszunk egyet velük. Méghozzá ott. - Rámutatott arra a néhány négyzetméteres területre, amit előző este ásott fel, mikor Harry és Lucy figyelték őt a bagolyház ablakából. - Elkapartam pár tucat aranypénzt. Akinek a furkásza a legtöbbet gyűjti össze, jutalmat kap. Először is vegyétek le a csecsebecséiteket, aztán mindenki válasszon magának egy furkászt, és készüljön fel a rajtra.

Lucy lecsatolta és zsebre dugta a karóráját, a baglyos nyakláncát, amit még Harrytől kapott másodéves korukban karácsonyra, és a liliomos gyűrűjét, amit pedig a tizenharmadik születésnapjukra. Azután kivett az egyik ládából egy furkászt. Az nyomban felmászott a vállára, megkereste hosszú orrával a fülét, és lelkesen beleszuszogott. Lucy nevetve simogatta az aranyos állatot.

- Várjatok - szólt Hagrid, az egyik ládába bámulva. - Itt maradt még egy furkász. Ki hiányzik?… Hol van Hermione?

- Fel kellett mennie a gyengélkedőre - felelte Ron.

- Majd később elmeséljük - mormolta Harry. Pansy Parkinson már hegyezte a fülét.

Ez volt a legvidámabb legendás lények gondozása óra, amiben valaha részük volt. A furkászok olyan sebesen tűntek el és bukkantak fel újra, mintha nem is a földet túrnák, hanem vízben lubickolnának. Percenként odaszaladtak ahhoz a diákhoz, aki elengedte őket, és mindig egy-egy aranyat ejtettek a markába. Ron különösen elégedett lehetett furkásza teljesítményével; hamarosan egész kis kupac aranypénz gyűlt össze az ölében.

- Lehet ilyet otthonra vásárolni? - kérdezte lelkesen Hagridot, mikor furkásza ismét fejest ugrott a talajba, földdel szórva tele a talárját.

- Édesanyád nem örülne neki - vigyorgott Hagrid. - Nemcsak a kertet túrják szét, de még a házat is… Úgy látom, lassan előkerül az összes arany - tette hozzá, és körbesétált a terület mentén, a földben búvárkodó furkászokat figyelve. - Csak száz aranyat ástam el. No, hát végre itt vagy, Hermione!

Hermione lefelé baktatott a lejtőn. Mindkét kezét vastag gézkötés takarta, és szemlátomást eléggé el volt szontyolodva. Pansy Parkinson csillogó szemmel figyelte.

- Lássuk, ki a nyertes! - szólt Hagrid. - Számoljátok össze a gubát! Hiába dugod zsebre, Monstro - kacsintott a mardekáros fiú felé. - Leprikón-arany. Pár óra múlva eltűnik.

Monstro mogorván kiürítette a zsebeit. Kiderült, hogy Ron furkásza volt a legeredményesebb, úgyhogy ő kapta meg Hagridtól a díjat, egy hatalmas tábla Mézesfalás csokoládét. Addigra ki is csöngettek. A csoport többi tagja elindult a kastélyba ebédelni, Harry, Lucy, Ron és Hermione viszont ott maradtak, hogy segítsenek Hagridnak visszapakolni a furkászokat ládáikba. Lucy észrevette, hogy Madame Maxime a lakókocsi ablakából figyeli őket.

- Mit csináltál a kezeddel, Hermione? - kérdezte aggodalmasan Hagrid.

Hermione beszámolt neki a reggel érkezett gyűlölködő levelekről, és a furunkulagennyet rejtő borítékról.

- Sose búsulj! - brummogta gyengéden Hagrid. - Én is kaptam ilyen leveleket azután, hogy Rita Vitrol írt a mamámról. „Te egy szörnyeteg vagy, téged kővé kellene változtatni." „Az anyád ártatlan embereket gyilkolt. Ha volna benned tisztesség, a tóba fojtanád magad!"

- Ezt írták!? - hüledezett Hermione.

- Ha mondom! - Hagrid hozzálátott, hogy a kunyhó fala mellé rakodja a furkászok ládáit. - Ezek mind hibbantak, Hermione, hiába varázslók. Nem kell törődni velük. Ne is nyisd ki az ilyen leveleket. Dobd a tűzbe az összeset.

- Lemaradtál egy jó óráról - szólt Harry, mikor már a kastély felé baktattak. - Jópofák ezek a furkászok, igaz, Lucy?

- Igen, nagyon vicces és aranyos lények - helyeselt Lucy. - Ha nem túrnának szét mindent, szereznék egy ilyet. Te is, nem igaz, Ron?

Ron azonban csak bámulta a Hagridtól kapott csokoládét; látszott rajta, hogy bántja valami.

- Mi a baj, Ron? - érdeklődött Harry. - Nem szereted ezt a fajtát?

- De… - morogta durcásan Ron, majd kibukott belőle a kérdés: - …Miért nem szóltál az aranyról?

- Milyen aranyról? - csodálkozott Harry.

- Arról, amit a Világkupadöntőn adtam. A leprikón-aranyról, amivel kifizettem neked az omniszkópot. Nem szóltál, hogy eltűnt!

Harrynek beletelt néhány másodpercbe, mire rájött, miről beszél Ron.

- Ja… - felelte lassan bólogatva. - Nem t'om… nem is vettem észre, hogy eltűnt. A pálcám sokkal jobban érdekelt.

Felsétáltak a lépcsőn, majd a bejárati csarnokon átvágva beléptek a nagyterembe, ahol már megterítettek az ebédhez.

- Jó lehet… - szólalt meg hirtelen Ron, miután leültek, s a tányérjukra került a bélszín meg a Yorkshire-puding. - Jó lehet, ha az embernek annyi pénze van, hogy észre se veszi, ha egy marék galleon eltűnik a zsebéből.

- Aznap este más dolgokkal foglalkoztam! - felelte türelmetlenül Harry. - Ahogy ti is!

- Nem tudtam, hogy a leprikón-arany eltűnik - dörmögte Ron. - Azt hittem, kifizettem a tartozásomat. Nem is kellett volna megvenned nekem azt a Chudley Csúzlik-süveget karácsonyra.

- Felejtsük el, jó? - legyintett Harry.

Ron a villájára szúrt sült krumplit bámulta.

- Utálom már, hogy csóró vagyok… - szólalt meg végül.

Harry, Lucy és Hermione egymásra néztek. Egyikük sem tudta, mit mondjon erre.

- Ez a baj - folytatta Ron, még mindig a krumplira meredve. - Nem csodálom, hogy Fred és George pénzt akarnak keresni. Én is szívesen keresnék. Bár lenne egy furkászom…

- Legalább tudjuk, mit vegyünk neked karácsonyra - tréfálkozott Lucy.

Mivel Ron ettől sem derült fel, Hermione vette kezelésbe a helyzetet.

- Gondolj arra, hogy vannak rosszabb dolgok is. Neked legalább nem hólyagos a kezed.

Hermione alig tudta megfogni a kést és a villát, annyira merevek és dagadtak voltak az ujjai.

- Gyűlölöm azt a firkászt! - fakadt ki. - Megfizetek neki, hogyha belegebedek is!

Hermione egész héten kapta az újabb és újabb gyűlölködő leveleket. Hagrid tanácsát követve nem bontotta fel őket, de nem egy ismeretlen haragosa rivallót küldött neki. A bősz levelek ott helyben az asztalnál felrobbantak, és sértéseket vágtak Hermione fejéhez, az egész iskola füle hallatára. Most már azok is tudtak az állítólagos Harry-Krum-Hermione háromszögről, akik nem olvasták a Szombati Boszorkány cikkét.

- Egyszer ezt a témát is megunják - vigasztalta Harry Hermionét. - Azt se emlegetik már, amit Rita Vitrol annak idején rólam írt.

- Azt szeretném tudni, hogyan hallgatja ki az a nő a magánbeszélgetéseimet, amikor ki van tiltva a Roxfortból! - hadarta dühösen Hermione.

A következő sötét varázslatok kivédése óra után Hermione a teremben maradt, hogy megkérdezzen valamit Mordon professzortól. A többiek alig várták, hogy kiszabaduljanak a teremből; Mordon olyan kemény tesztnek vetette alá ártás-elhárítási készségüket, hogy a legtöbben még a szünetben is viselték a nyomát. Harryt telibe találta egy rángófülrontás, úgyhogy jó ideig a fejére szorított tenyérrel kellett sétálnia. Lucy ellenben az egyetlen volt Hermionén kívül, aki képes volt kivédeni a rá küldött rontást.

- Rita nem használ láthatatlanná tévő köpenyt! - zihálta Hermione öt perccel később, miután a bejárati csarnokban utolérte barátait. - Mordon azt mondja, a második próbánál nem látta Ritát a zsűri asztala mellett, de még a tó közelében se.

- Hermione, hallgatnál rám, ha arra kérnélek, hogy ejtsd ezt a témát? - kérdezte Ron.

- Nem! - vágta rá elszántan Hermione. - Ki fogom deríteni, hogyan hallgatott ki minket Viktorral! És hogyan hallgatta ki Hagridékat!

- Lehet, hogy poloskát rakott rád… - találgatott Harry.

- Poloskát? - csodálkozott Lucy. - Mi az, valami bogárvarázslat?

Harry rövid előadásba kezdett a lehallgatókészülékekről. Lucynak és Ronnak nagyon tetszett a dolog, de Hermione a szavába vágott:

- Ti képtelenek vagytok elolvasni A Roxfort történetét?

- Minek olvasnánk el? - vonogatta a vállát Ron. - Ha valami érdekel, megkérdezünk téged. Te kívülről tudod az egész könyvet.

- Azok a pótdolgok, amiket a muglik varázslat helyett használnak - a számítógép, a radar meg a többi - mind csütörtököt mondanak a Roxfort közelében, annyira telítve van a légkör mágikus rezgésekkel. Nem, Rita valamilyen bűbájjal hallgatózik, biztos vagyok benne… Csak rá tudnék jönni, hogy mi a módszere… húúú, ha valami törvénytelen varázslatot űz, akkora botrányt csinálok…

- Nincs elég bajunk? - csóválta a fejét Ron. - Muszáj most még bosszúhadjáratot is indítanunk Rita Vitrol ellen?

- Nem kértem, hogy segíts! - vágott vissza Hermione. - Egyedül is boldogulok!

Azzal felmasírozott a márványlépcsőn, és még csak hátra se nézett többet. Lucy a nyakát tette volna rá, hogy a könyvtárba megy.

- Mibe fogadunk - szólt Ron -, hogy mire előkerül, készen lesznek az UTÁLJUK EGYÜTT RITA VITROLT! kitűzők?

Hermione azonban később sem kérte meg Ront, Lucyt és Harryt, hogy segítsenek neki bosszút állni Rita Vitrolon. A hármas már csak azért is hálás volt ezért, mert a húsvéti szünetet megelőző hajrában annyi tanulnivaló zúdult a nyakukba, hogy több volt, mint elég. Lucy őszintén csodálta Hermionét, hogy temérdek más dolga mellett még a mágikus kémkedés módszereinek kutatására is marad ereje. Ő maga már pislogni is alig tudott, mire végzett a házi feladatokkal. Az élelemcsomagokat ennek ellenére továbbra is rendszeresen küldték Harryvel a hegyi barlangba Siriusnak. A csomagba néha levelet is dugtak, de csak hogy tudassák Siriusszal: nem történt semmi különös, még mindig várják Percy válaszát.

Hedvig csak a húsvéti ünnepek végén tért vissza. Percy levelén kívül négy húsvéti tojás is előkerült a csomagból - Mrs Weasley ajándéka. Harryé, Lucyé és Roné sárkánytojás méretű volt, és finom házi karamellát rejtett. Hermionéé viszont egy tyúktojásnál is kisebb volt. A lánynak le is görbült a szája, mikor meglátta.

- Édesanyád nem olvassa véletlenül a Szombati Boszorkányt? - kérdezte csendesen.

- De igen - felelte nagy csámcsogás közepette Ron. - Járatja a receptek miatt.

Hermione szomorúan nézett a törpe tojásra.

- Nézzük meg, mit írt Percy! - javasolta gyorsan Lucy, hogy kizökkentse barátnőjét mélabújából.

Percy válasza rövid és barátságtalan volt:

Ahogy azt a Reggeli Prófétának is már számtalanszor elmondtam, Mr Kupor megérdemelt pihenését tölti. Rendszeresen küldi az instrukcióit bagolyposta útján. Nem, személyesen nem találkoztam vele, de talán elhiszed nekem, hogy megismerem a saját főnököm kézírását. Éppen elég dolgom van anélkül is, hogy folyton ezeket a légből kapott pletykákat kelljen cáfolnom. Nagyon kérlek, a jövőben kímélj meg az ostoba kérdéseidtől. Kellemes húsvéti ünnepeket.

A tanév utolsó harmadának kezdete máskor azt jelezte, hogy elérkezett az évad utolsó kviddicsmeccsét megelőző kemény edzések ideje. Idén ezzel szemben Harrynek a Trimágus Tusa harmadik próbájára kellett volna készülnie - csakhogy még mindig nem tudta, milyen feladat vár rá. Lucy azzal próbálta nyugtatni, hogy legalább nem a fiún múlt a felkészülés, hanem az információhiányon.

Május utolsó hetében aztán az egyik átváltoztatástan-óra után McGalagony professzor magához intette Harryt, mire Lucy a szokásosnál jóval lassabban kezdett pakolászni.

- Ma este kilenc órakor jelenjen meg a kviddicspályán, Potter - közölte a fiúval a tanárnő. - Mr Bumfolt elmondja maguknak, mit kell tudniuk a harmadik próbáról.

Így hát aznap este fél kilenckor Harry magukra hagyta Lucyt és a barátaikat a Griffendél-toronyban, és útnak indult a kviddicspálya felé. Lucy, Ron és Hermione a házi feladataikkal küzdöttek - illetve ez csak a vörös hajúakra volt igaz, ugyanis Hermione a mágikus kémkedési módszerek után kutatott. Lucy néha kinézett az ablakon, de a sötét miatt semmit sem látott.

- Vajon mi lehet az utolsó feladatuk? - kérdezte egy kis idő múlva.

- Bármi is lesz, nem hiszem, hogy rosszabb lenne az eddigieknél - vonta meg a vállát Ron.

- A kviddicspályára mentek - folytatta az elmélkedést Lucy. - Lehet, hogy repülniük kell?

- Akkor Fleur elég nagy hátrányba kerülne - szólt Ron. - Krum világhírű játékos, Harry őstehetség és Cedric se rossz.

- Nem lehetne csendesebben? - szólt rájuk ingerülten Hermione. - Koncentrálni próbálok.

Lucy és Ron csak összenéztek, majd folytatták a leckeírást.

Harry jó másfél óra után ért csak vissza. Arca elárulta, hogy eléggé nyugtalan, ráadásul úgy tűnt, komolyan aggasztja valami. Lucy először azt hitte, a próba miatt volt így kikészülve: aztán, mikor Harry elmesélte nekik, mi történt, eltátotta a száját.

Harry két mondatban elmondta, mi lesz a próba: labirintust növesztenek a kviddicspályán, ahová középen elhelyezik a Trimágus Kupát, és aki elsőként érinti meg, győzni fog. Lesznek különféle akadályok, mágikus lények és a többi. Harryt láthatóan nem ez izgatta, hanem ami utána jött. Krum ugyanis félrehívta őt és a Hermionéval való kapcsolatáról kérdezte (a lány ennek hallatán fülig vörösödött, míg Ron arca ködbe borult), de aztán megjelent Mr Kupor. Folyamatosan motyogott, mintha végig Percynek magyarázott volna, de aztán hirtelen átváltott és akkor akadozva, de Dumbledore-t hívta. Azt mondta, hogy nagy ostobaságot csinált, hogy Bertha Jorkins meghalt, említette a fiát is, meg hogy mindenről ő tehet. Aztán megint motyogni kezdett Percynek valamiről. Harry otthagyta Krumot Kuporral, és felrohant a kastélyba Dumbledore irodájához. Mivel azonban nem tudta a jelszót, a kőszörny nem engedte át.

Ekkor megjelent Piton. Akadékoskodott, élvezte, hogy nem segíti elő Harry ügyét, de ekkor szerencsére Dumbledore lejött az irodájából, így Harry szólni tudott neki Kuporról. Elmondta az igazgatónak, hogy Kupor szerint Voldemort megerősödött, de úgy tűnt, a főosztályvezető teljesen megőrült. Mikor visszaértek, akkor látták, hogy valaki elkábította Krumot, Kupornak pedig nyoma veszett. Dumbledore magához térítette a fiút, aki elmondta nekik, hogy Kupor támadta meg őt. Karkarov nagyon kiakadt, Hagrid pedig megpróbálta móresre tanítani, de Dumbledore lenyugtatta. Időközben Mordon is megérkezett, aki Pitontól értesült a történtekről és miután részletesebb információkhoz jutott, elindult megkeresni Kuport a Tiltott Rengetegben. Végül Hagrid felkísérte Harryt a toronyba.

Lucy, Ron és Hermione fél percen át csak csöndben meredtek Harryre és próbálták megemészteni a hallottakat.

- Két lehetőség van - szólt végül homlokráncolva Hermione. - Vagy Mr Kupor támadta meg Viktort, vagy valaki más támadta meg mindkettőjüket, amikor Viktor nem figyelt oda.

- Biztos, hogy Kupor volt - vágta rá Ron. - Különben miért tűnt volna el? Megtámadta Krumot, és kereket oldott.

- Nem hinném - rázta a fejét Harry. - Nagyon ki volt készülve… Járni is alig tudott, nemhogy dehoppanálni vagy ilyesmi.

Hermione bosszúsan felnyögött.

- Hányszor kell még elmondanom, ti fafejűek: a Roxfort területén nem lehet dehoppanálni!

- Na jó, mondok mást! - szólt izgatottan Ron. - Krum megtámadta Kuport - nem, nem, várjatok -, aztán elkábította saját magát!

- Mr Kupor pedig köddé vált, igaz? - fintorgott Hermione.

- Ja, tényleg…

- Szerintem - szólalt meg végül Lucy -, egy harmadik személy támadta meg őket: elkábította Krumot, aztán elrabolta Kuport. Biztos nem akarta, hogy információk jussanak el Dumbledore-hoz.

Harry, Lucy, Ron és Hermione másnap már hajnalban felkeltek, és a bagolyházba siettek, hogy elküldjék a levelet Siriusnak. Most az ablaknál álltak, és a ködlépte parkot bámulták. Arcuk sápadt, szemük karikás volt, mivel késő éjszakáig beszélgettek.

- Ismételjük el még egyszer! - vetette fel Hermione. - Pontosan mit mondott Mr Kupor?

- Mondom, hogy összefüggéstelenül beszélt! - csóválta a fejét Harry. - Dumbledore-t akarta figyelmeztetni valamire. Bertha Jorkinsról azt állította, hogy meghalt. Ismételgette, hogy mindenről ő tehet… a fiát is említette.

- A fia haláláról tényleg ő tehet - jegyezte meg Lucy.

- Nem volt eszénél! - folytatta Harry. - Volt, amikor úgy emlegette a feleségét meg a fiát, mintha még élnének. De főleg Percynek magyarázott mindenféle hivatali dolgokat, mintha Ron bátyja ott lett volna.

- És… mit is mondott Tudodkiről? - kérdezte Ron.

- Hányszor mondjam még el… - sóhajtott fáradtan Harry. - Azt, hogy erősebb lett.

Egy darabig mind a négyen hallgattak.

- De hát azt mondod, nem volt az eszénél - szólalt meg végül Ron. - Össze-vissza dumált, a fele csak agyrém volt… Akkor meg ez az egész…

Hangja elárulta, hogy ő se hiszi igazán, amit mond.

- Még akkor tűnt a legnormálisabbnak, amikor Voldemortról beszélt - szögezte le Harry, ügyet sem vetve Ron fájdalmas fintorára. - Alig bírta kipréselni magából a szavakat, de akkor legalább tudta, hol van, és mit akar. Erősködött, hogy beszélnie kell Dumbledore-ral.

Lucy hátat fordított az ablaknak, és a tetőgerendák felé bámult. Az ülőrudak lassan megteltek az éjszakai vadászatból visszatérő baglyokkal. A legtöbbnek egy-egy egér vagy pocok lógott a szájából.

- Ha Piton nem tartott volna fel - szólt keserűen Harry -, időben odaérhettünk volna. „Az igazgató úr nem ér rá, Potter… Miket fecsegsz itt össze?" Fájt volna neki, ha félreáll az útból!?

- Lehet, hogy direkt fel akart tartóztatni! - kapott a szaván Ron. - Várjatok csak… Milyen gyorsan érhetett le az erdőbe? Nem lehet, hogy megelőzött titeket?

- Ha denevérré tud válni, akkor lehet - felelte Lucy. - Egyébként nem hiszem.

- El tudom képzelni róla… - dörmögte Ron.

- Beszélnünk kell Mordon professzorral! - jelentette ki Hermione. - Meg kell tudnunk, megtalálta-e Mr Kuport.

- Ha nála volt a Tekergők Térképe, akkor könnyen ráakadhatott - mondott végre valami biztatót is Harry.

- Feltéve, hogy Kupor még nem hagyta el a Roxfort birtokot… - töprengett Lucy. - Mert ugye a térkép csak a…

- Csss! - intette le Hermione.

Valaki közeledett a bagolyház felé. Nem is egyvalaki, hanem két ember - Lucy jól hallotta a beszélgetésüket.

- …ez zsarolás, erre nagyon ráfázhatunk…

- Figyelj, ha a szép szóra nem hallgat, akkor muszáj bekeményítenünk. Biztos nem örülne neki, ha a Mágiaügyi Minisztériumban megtudnák, mit csinált…

- Fogd már fel, ha ezt leírod, az zsarolás!

- Akkor is aggódni fogsz, amikor megkapjuk tőle a zsák galleont?

A bagolyház ajtaja dörrenve kicsapódott, és belépett a Fred-George páros. Mikor megpillantották Lucyékat, meg dermedtek.

Ron és Fred egyszerre szólaltak meg:

- Mit csináltok itt? - kérdezték.

- Baglyot küldünk - felelte kórusban Lucy és George.

- Ilyenkor? - csodálkozott Hermione és Fred. Fred elvigyorodott.

- Alkut ajánlok - mondta. - Nem faggatunk titeket, ha ti se faggattok minket.

Egy lepecsételt borítékot tartott a kezében. Lucy kíváncsian rápillantott a levélre, de Fred - talán véletlenül, talán szándékosan - odább csúsztatta rajta az ujját, és eltakarta a címzést.

- A világért se akarunk feltartani titeket - szólt gúnyos udvariassággal, és színpadiasan meghajolva az ajtó felé mutatott.

Ron nem mozdult a helyéről.

- Kit akartok zsarolni? - kérdezte.

Fred arcáról eltűnt a vigyor. Lucy George-ot figyelte - az előbb ikertestvérére sandított, aztán rámosolygott Ronra.

- Nem kell betojni, csak vicceltem - felelte könnyedén.

- Nekem nem úgy tűnt - mondta Ron.

Fred és George összenéztek. Ezúttal Fred válaszolt:

- Egyszer már figyelmeztettek, Ron: ha ragaszkodsz a mostani orrodhoz, akkor ne üsd bele a dolgainkba. Nem mintha érdemes lenne ragaszkodni hozzá…

- Ha zsarolni akarsz valakit, ahhoz nekem is közöm van - makacskodott Ron. - George-nak igaza van - erre nagyon ráfázhattok.

- Mondom, hogy csak vicceltem.

E szavakkal George odalépett Fredhez, kivette a kezéből a levelet, és hozzáerősítette azt az egyik iskolai gyöngybagoly lábához.

- Kezdesz úgy beszélni, mint a drága jó bátyánk. Ha így folytatod, a végén prefektus leszel.

- Nem leszek prefektus! - fortyant fel sértődötten Ron. George megfogta a gyöngybaglyot, az ablakhoz vitte, és a madár szárnyra kapott. George megfordult, és rávigyorgott Ronra.

- Akkor ne játszd a nagyokost. Na sziasztok!

Az ikrek magukra hagyták Harryt, Lucyt, Ront és Hermionét, akik kérdő tekintettel néztek egymásra.

- Lehet, hogy tudnak valamit a dologról? - suttogta Hermione. - Kuporról meg az egészről?

- Nem hiszem - felelte Harry. - Ha olyan komoly ügy lenne, biztos nem tartanák meg maguknak. Szólnának Dumbledore-nak.

Ron nyugtalanul pislogott.

- Mi van? - nézett rá Lucy.

- Az a baj… - kezdte tépelődve Ron. - Szóval szerintem nem biztos, hogy szólnának. Mostanában csak azon jár az eszük, hogyan kereshetnének pénzt. Feltűnt, amikor folyton velük mentem mindenhova, akkor… amikor…

- Amikor haragban voltunk - fejezte be helyette Harry. - Jó, pénzt akarnak, de hogy ezért zsaroljanak valakit…

- Komolyan gondolják azt a varázsvicces tervüket - csóválta a fejét Ron. - Először azt hittem, hogy csak anyát akarják bosszantani vele, de nem. Tényleg nyitni akarnak egy olyan csodabazárt. Egy év múlva végeznek a Roxfortban. Folyton azt szajkózzák, hogy el kell kezdeniük gondolkodni a jövőről, meg hogy apa nem tudja támogatni őket, és hogy valahonnan kezdőtőkét kell szerezniük.

Most Hermionét fogta el a nyugtalanság.

- Jó, de… törvényellenes dolgot azért biztos nem csinálnának.

Ron kétkedő arcot vágott.

- Gondolod? Nem épp arról híresek, hogy betartják a házirendet…

- De ez nem a házirend, hanem a törvény! - rémüldözött Hermione. - Zsarolásért nem büntetőfeladatot fognak kapni! Ron, szerintem szólnod kellene Percynek…

- Te meg vagy húzatva? - hüledezett Lucy, időt se hagyva Ronnak a reagálásra. - Percynek? Tudod, mit csinálna? Átmenne Kuporba, és feljelentené Fredéket! - Kibámult az ablakon, amelyen át George kiengedte a gyöngybaglyot, majd így szólt: - Gyertek, menjünk le reggelizni.

- Szerintetek még korán van hozzá, hogy megkeressük Mordont? - kérdezte Hermione, miközben lefelé ballagtak a csigalépcsőn.

- Igen - felelte Harry. - Kiátkozna minket a csukott ajtón át, ha hajnalban felébresztenénk. Azt hinné, meg akarjuk gyilkolni álmában. Várjunk az első szünetig.

A mágiatörténet-óra sosem tűnt rövidnek, de ennyire hosszúnak is ritkán. Lucy sűrűn pislogott az órájára, de az megdöbbentően lassan járt - mintha nem akart volna haladni az idő. Mind a négyen olyan fáradtak voltak, hogy legszívesebben ott helyben aludtak volna egyet. Még a mindig szorgosan jegyzetelő Hermione is a tenyerébe támasztotta fejét, és üres tekintettel bámult Binns professzorra.

Mikor aztán megszólalt a csengő, összeszedték magukat, és sietve elindultak a sötét varázslatok tanterem felé. Össze is találkoztak a teremből kilépő Mordonnal, akin ugyanaz a kimerültség látszott, amit ők is éreztek. A professzor normális szemével laposakat pislogott, s ez még jobban kiemelte arcának aszimmetriáját.

- Mordon tanár úr! - szólította meg Harry, mikor végre sikerült a zsúfolt folyosón az öreg varázsló közelébe férkőzniük.

- Szervusz, Potter - recsegte Mordon. Mágikus szemét néhány elhaladó elsőévesre szegezte, akik erre riadtan megszaporázták lépteiket. Mordon befordította szenét a fejébe, és a sarokig kísérte vele a csoportot - csak azután szólalt meg ismét:

- Menjünk be.

Félreállt, hogy beengedje Lucyékat az üres terembe, majd követte őket, és becsukta maga után az ajtót. Harry bevezetés nélkül a tárgyra tért.

- Megtalálta Mr Kuport, tanár úr?

- Nem - felelte Mordon, miközben a tanári asztalhoz bicegett. Leült, nyögve kinyújtotta falábát, és elővette laposüvegét.

- Használta a térképet? - érdeklődött Harry.

- De még mennyire! - bólintott Mordon, és meghúzta a laposüveget. - Követtem a példádat, Potter. Begyűjtőbűbájjal lehívtam magamhoz az erdőbe. De Kupor nem volt a térképen.

- Akkor mégiscsak dehoppanált? - kérdezte Ron.

- A Roxfort területén nem lehet dehoppanálni! - ismételte ingerülten Hermione. - Más módszerrel is eltűnhetett, igaz, tanár úr?

Mordon mágikus szeme fürkészve tekintett Hermionéra.

- Te is gondolkozhatnál az aurori pályáról - szólt. - Jól forog az eszed, Granger.

Hermione elpirult az örömtől.

- Láthatatlanná nem válhatott - töprengett hangosan Lucy. - Attól még a térkép megmutatta volna. Ezek szerint elhagyta a birtokot.

- De vajon a saját akaratából? - tette fel a kérdést Hermione. - Vagy valaki kényszerítette?

- Tényleg! - kapott az ötleten Ron. - Lehet, hogy valaki érte ment seprűn, és elrepült vele.

Reménykedve nézett Mordonra, mintha leghőbb vágya lenne, hogy az neki is ajánlja az aurorszakmát.

- Az emberrablás is egy lehetőség - bólintott Mordon.

- Seprűn nem jöhetett - rázta a fejét Lucy. - A birtok körül álló varázslatok nem engedik, hogy illetéktelenek bejussanak. Kupornak csak úgy sikerülhetett, hogy szabad bejárása volt a Roxfortba. Ez persze nem zárja ki, hogy elrabolták, de biztosan más módszert alkalmaztak.

Mordon csendben mérlegelte a lány szavait.

- Minden elismerésem - szólt végül. - Erre nem is gondoltam, pedig igen alapos ember hírében állok. Úgy tűnik, te született auror vagy, Potter - nézett Lucyra, aki öntudatlanul is kihúzta magát. Mivel amúgy is erre a pályára készült, nagyon jólestek neki az öreg ex-auror szavai.

Ron kicsit mogorván tette fel a következő kérdést.

- Szóval úgy gondolja, hogy valahol Roxmortsban van?

- Akárhol lehet - rázta a fejét Mordon. - De itt nincs, az biztos.

Nagyot ásított, amitől az összes sebhely megnyúlt az arcán, és tágra nyíló, ferde szája látni engedte erősen hiányos fogsorát. Azután így szólt:

- Dumbledore mesélte, hogy szívesen nyomozgattok érdekes ügyekben, de most semmit nem tehettek Kuporért. A minisztérium kerestetni fogja, Dumbledore értesítette őket. Jobban teszed, Potter, ha a harmadik próbára koncentrálsz.

- Tessék? - kapta fel a fejét Harry. - Ja… igen…

Lucy sejtette, hogy Harrynek Bumfolt előző esti tájékoztatója óta egyszer sem jutott eszébe a labirintus. Meg is értette: az azutáni események bőven elterelték a figyelmét róla.

- Ha jól tudom, az ilyesmiben szakértő vagy - folytatta Mordon, borostás állát vakargatva. - Dumbledore szerint megoldottál már néhány hasonló feladatot. Állítólag már első osztályos korodban átverekedted magad egy sor akadályon, ami a bölcsek kövét őrizte.

- Akkor mi is segítettünk neki - jegyezte meg sietve Ron. - Lucy, Hermione meg én.

Mordon szélesen elvigyorodott.

- Ha így áll a dolog - szólt -, segítsetek neki a felkészülésben, és akkor biztosan nyerni fog. De addig is… lankadatlan éberség, Potter. Lankadatlan éberség!

Ismét nagyot húzott a laposüvegből, és mágikus szeme az ablak felé fordult. Azon át látni lehetett a durmstrangos hajó árbocának csúcsát.

- Aztán ti hárman… - Normális szemét Lucyra, Ronra és Hermionéra szegezte. - Ti meg maradjatok Potter mellett, értem? Persze én is nyitva tartom a szemem, de… több szem többet lát.

Másnap reggel megérkezett Sirius válasza. Az iskolai bagoly ugyanabban a pillanatban ért asztalt Harry előtt, amikor Hermione elé is leszállt egy macskabagoly, csőrében az aznapi Reggeli Prófétával. A lány elvette az újságot, és gyorsan végignézte az első pár oldal cikkeit.

- Hah! Nem tud Kuporról! - szólt diadalmasan, majd ő is a levél fölé hajolt, hogy lássa, mit szól Sirius az esti eseményekhez.

Harry!

Hogy lehetsz ilyen könnyelmű, hogy a Tiltott Rengetegben sétálgatsz Viktor Krummal? Bagolyfordultával meg kell esküdnöd nekem, hogy ezentúl senkivel nem mész sehova sötétedés után. Van a Roxfortban valaki, aki az életedre tör, és még ha eddig nem is adta jelét, de Lucyt is valószínűleg kiszemelte; mert olyan nincs, hogy csak az egyikőtökre vadásznak. Nyilvánvaló, hogy Kuport távol akarták tartani Dumbledore-tól, és aki ezt akarta, talán ott ólálkodott a sötétben, néhány lépésnyire tőled. Meg is ölhetett volna. Még szerencse, hogy Lucy nem gondolt egyet és sétált le eléd, mert akkor ő is nagy veszélyben lett volna.

A neved nem véletlenül került a Tűz Serlegébe. Az, aki a vesztedet akarja, mindenképp megpróbálja majd kihasználni az utolsó alkalmat. Harry, Lucy, mindketten maradjatok Ron és Hermione mellett, ne hagyjátok el este a Griffendél-tornyot, és Harry, készülj a harmadik próbára. Gyakorold a kábítást és a lefegyverzést. Néhány igézést sem ártana megtanulnod. Kuporért semmit nem tehetsz.

Húzzátok meg magatokat, és kerüljétek a veszélyt. Várom a levelet, amiben a szavatokat adjátok (igen, mind a ketten), hogy nem csavarogtok el többet.
Szipák

- Pont ő oktat ki minket a csavargásról? - szólt méltatlankodva Lucy, miközben Harry összehajtotta és zsebre dugta Sirius levelét. - Azok után, amit ő művelt roxfortos korában?

- Aggódik értetek! - csattant rá szemrehányóan Hermione. - Ahogy Mordon és Hagrid is! Arra még nem gondoltatok, hogy esetleg hallgatnotok kéne rájuk?

- Év eleje óta senki se támadt meg minket - erősködött Harry. - Egy árva fenyegetést nem kaptunk…

- Épp csak beledobta valaki a neved a Tűz Serlegébe, Harry - vágott vissza Hermione. - És nem azért, mert jót akart neked. Szipáknak igaza van. Talán csak el akarják altatni a gyanakvásotokat. Lehet, hogy a harmadik feladat lesz a csapda vagy az előtt akarnak becserkészni titeket.

- Idefigyelj! - szólt türelmét vesztve Harry. - Mondjuk, hogy Szipáknak igaza van, és valaki azért kábította el Krumot, hogy elrabolhassa Kuport. De akkor az a valaki ott volt a közelünkben, a fák között, nem? Mégis megvárta, amíg elmegyek, és csak akkor támadott. Ha én lennék a kiszemelt áldozat, szerinted ezt tette volna?

- Ha meggyilkol az erdőben, az nem tűnt volna balesetnek - vetette ellen Hermione. - Viszont, ha a próba során halsz meg…

- Krummal nem volt ilyen kíméletes a tettes - vitatkozott Lucy. - Miért nem végzett Harryvel és Krummal? Mindenki azt hitte volna, hogy párbajoztak.

- Én sem értem, hogy mi történt, Lucy - mondta könyörgő hangon Hermione. - Csak azt tudom, hogy sorozatban történnek gyanús dolgok, amiket nem lehet egy legyintéssel elintézni… Mordonnak igaza van… és Szipáknak is! Harry, neked el kell kezdened készülni a harmadik próbára. És Lucy, írd meg azt a levelet Szipáknak! Ígérjétek meg neki, hogy nem kóboroltok el többet egyedül.

A roxforti birtok sosem csábította még annyira Lucyt, mint most, amikor kastélyfogságra volt ítélve. A következő pár napban szabadideje egyik felét a könyvtárban töltötte, ahol használhatónak tűnő igézőket kerestek Ronnal és Hermionéval Harrynek, a másik felét pedig üres tantermekben, ahova belopóztak gyakorolni. Harrynek mindenekelőtt a kábító átkot kellett elsajátítania, hiszen azt most készült először használni. Az átok gyakorlásához azonban Lucy, Ron és Hermione önfeláldozására is szükség volt.

- Raboljuk el Mrs Norrist javasolta Ron a hétfői ebédszünetben, a bűbájtanterem padlóján fekve, miután Harry ötödször is elkábította és magához térítette. - Őt is kábíthatnád egy darabig. Vagy Dobbyt. Tényleg, Harry, Dobby boldogan vállalná. Még örülne is, hogy segíthet neked. Persze én is szívesen segítek - tette hozzá, miközben a fenekét dörzsölve feltápászkodott a földről -, csak már minden tagom fáj…

- Persze, mert mindig a párnák mellé esel! - pörlekedett vele Hermione, a távtaszító bűbáj gyakorlásához használt kispárnákat igazgatva. - Próbálj meg végre rendesen hanyatt esni!

- Ha elkábítanak, nem tudsz célozni, Hermione! - felelte mérgesen Ron. - Ha nem hiszed, próbáld ki nyugodtan!

- Ezt már eleget gyakoroltuk - jelentette ki sietve Hermione. - A lefegyverzés pedig menni fog, azt Harry már évekkel ezelőtt is tudta… Szerintem este el kellene kezdenünk az igézést.

Lucy belepillantott a könyvtárban összeállított listába.

- Ez például jól hangzik - szólt. - Hátráltató ártás a neve. Ha minden igaz, lelassítja a rád támadó dolgokat. Kezdjük ezzel.

Megszólalt a csengő. Kapkodva visszatömködték a kispárnákat Flitwick szekrényébe, és kiosontak a teremből.

- Vacsoránál találkozunk! - búcsúzott Hermione, és már szaladt is aritmetodika órára. Harry és Ron az Északi Torony felé indultak, Trelawney professzor szobája felé. Lucy egyszerre ott állt egymaga a folyosó közepén tanácstalanul - teljesen elfelejtette, hogy neki most már nincs órája. Úgy döntött, visszamegy a bűbájtanterembe és ő is gyakorolja azokat az ártásokat, amiket Harrynek készültek megtanítani. Elvégre, egy tanárral, aki meg is tudja csinálni a feladatot, sokkal könnyebb a tanulás is.

Belefogott a hátráltató ártás gyakorlásába. Elővarázsolt egy csapat legyet - ez fél órát vett igénybe -, majd azokon kezdett el gyakorolni. Gyorsan belejött a dologba; hamarosan az összes légy mozdulatlanul hevert a földön, miután eltalálta őket a hátráltató ártás. Épp a következő varázsigét kereste, amit kipróbálhatott volna, amikor iszonyú fájdalom hasított a homlokába. Ugyanaz a perzselő, izzó fájdalom, amit a nyári szünetben is átélt. Volt egy másodperce felfogni, hogy mi történik, azután eszméletlenül esett össze.

Bedeszkázott ablakok, sötét szoba… egy szék háttámlája… egy kígyó, mellette pedig a zokogó Féregfark… egy bagoly, ami levelet hozott a székben ülő alaknak… aztán egy varázspálca, aminek a hegye kinyúlt a szék mögül… Féregfark vonaglott, bizonyára ordított, de Lucy azt nem hallotta…

Ezután olyan hirtelen ült fel, hogy egy pillanatra megszédült. Úgy zihált, mintha őt kínozták volna meg. Mert abban biztos volt, hogy Féregfarkra a Crutiatus-átkot mondták ki: hiszen csak attól vágott volna ilyen arcot. A homloka egy pillanatig még égett, de utána a fájdalom úgy elmúlt, mintha soha nem is létezett volna.

Lucy felpattant, gyorsan elpakolta a listát, majd a vállára kapta a táskáját és már rohant is a folyosón. Ösztönösen, szinte végig sem gondolta, hova megy, de a lábai tudták az úticélt: egy perc sem telt bele, és máris Dumbledore irodája előtt fékezett le. A kőszörny mozdulatlanul várta, hogy a jelszó elhangozzon.

- Citrompor - szólalt meg Lucy, de a szobor mozdulatlan maradt. Lucynak csak ekkor jutott eszébe, hogy Harry beszámolója szerint a jelszó megváltozott időközben. Elkezdte megerőltetni az agyát, noha a víziók képei úgy beleégtek a szemébe, mintha még mindig látta volna.

- Bűvös Bizsere - próbálkozott tovább. - Konyakos pálca. Drubli Legjobb Fúvógumija… Nyílj már ki, nem hallod?! - ripakodott rá a szörnyre. - Beszélnem kell vele!

- Lucy? - hallott egy hangot maga mögött.

Lucy megpördült és Harryvel találta szembe magát.

- Neked is? - kezdte köszönés nélkül Harry.

- Megint csak villanások - felelte Lucy. - Neked? A sebhelyed?

- Igen - bólintott Harry. - Arról szólt, hogy Féregfark elrontott valamit, Voldemort ezt pedig a szemére hányta… de ekkor baglyot kapott, ami jó hírt hozott, hogy Féregfark baklövése mégsem rontott el mindent, mert valaki meghalt. Azt mondta a kígyónak, hogy nem eheti meg őt, helyette majd megehet… engem - mondta ki végül Harry. - Aztán megkínozta Féregfarkot, mire fájni kezdett a sebhelyem. Annyira, hogy fel is ébredtem tőle.

Pár pillanatig csendben álltak folyosón, egymással szemben. Azután egyszerre fordultak a szörny felé és vágták rá, hogy:

- Csokibéka! - Nem történt semmi.

- Cukorpenna!

- Bogoly Berti féle Mindenízű Drazsé!

- Harry, azt nem szereti.

- Akkor Csótánycsokor!

A szörny életre kelt, és félreugrott. Harry és Lucy meglepetten pislogtak.

- Csótánycsokor? - nézett testvérére Lucy.

- Ezt csak viccből mondtam…

Gyorsan beugrottak a fal nyílásán, és ráálltak a csigalépcső legalsó fokára. A lépcső lassan elindult velük felfelé, s közben a hátuk mögött becsukódott az ajtó. Nem telt sok időbe, és megérkeztek egy réz kopogtatóval felszerelt fényes tölgyfa ajtó elé.

Hangok szűrődtek ki odabentről. Harry és Lucy leszálltak a felvonólépcsőről, és tétovázva megálltak az ajtó előtt.

- Nagyon sajnálom, Dumbledore, de nem látom az összefüggést! - Ez Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter hangja volt. - Ludo szerint Berthától nagyon is kitelik, hogy eltévedjen! Elismerem, emberi számítás szerint már meg kellett volna találnunk, de hangsúlyozom, semmi nem bizonyítja, hogy bűnténnyel állunk szemben. Ahogy azt sem, hogy a dolognak köze van Barty Kupor eltűnéséhez!

- Ön szerint mi történt Barty Kuporral, miniszter úr? - hallatszott Mordon recsegő hangja.

- Két reális lehetőséget látok - válaszolt Caramel. - Az egyik az, hogy Kupor összeroppant - tekintetbe véve a múltját, ezen cseppet sem csodálkoznék -, megháborodott, és elkóborolt…

- Ha így van, szerfelett sebesen kóborolt - jegyezte meg higgadtan Dumbledore.

- Vagy pedig… nos… - Caramel hallhatóan zavarba jött. - Nos, ezzel kapcsolatban nem tennék elhamarkodott kijelentéseket. Előbb vizsgáljuk meg a helyszínt, de ha jól emlékszem, azt mondta, a beauxbatons-os delegáció szállásának közelében találtak rá Kuporra. Dumbledore, tudja, hogy mi az a nő?

- Nézetem szerint egy kitűnő pedagógus - és remek táncos - felelte csendesen Dumbledore.

- Ugyan már, Dumbledore! - mérgelődött Caramel. - Nem gondolja, hogy Hagrid miatt kissé elfogult vele szemben? Higgye el, nem mind ártalmatlanok - ha ugyan ártalmatlannak lehet nevezni Hagridot a beteges szörnyimádatával…

- Madame Maxime-ra épp oly kevéssé gyanakszom, mint Hagridra - jelentette ki rendíthetetlen nyugalommal Dumbledore. - Ellenben erős a gyanúm, hogy maga elfogult, kedves Cornelius.

- Lezárhatnánk ezt a vitát? - recsegte Mordon.

- Igaza van, menjünk le a helyszínre! - felelte türelmetlenül Caramel.

- Nem, nem azért mondtam - hallatszott Mordon hangja. - Hanem mert Potterék beszélni akarnak magával, Dumbledore. Odakint állnak az ajtó előtt.

Másodpercek múlva feltárult a tölgyfa ajtó.

- Szervusztok - szólt ki Mordon. - Kerüljetek beljebb.

Harry és Lucy beléptek az ajtón. Egyszer már jártak Dumbledore dolgozószobájában. Az gyönyörű, kerek helyiség volt; falán régi portrék sora függött, melyek alakjai - a Roxfort hajdani igazgatói és igazgatónői - egyenletesen hullámzó mellkassal, békésen szunyókáltak.

Cornelius Caramel Dumbledore íróasztala mellett állt. Szokásos hajszálcsíkos köpenyét viselte, s kezében szorongatta zöld keménykalapját.

- Szervusztok! - köszönt szívélyes mosollyal, majd Lucyék elé sietett és Harry felé fordult. - Hogy vagytok, kedves fiam?

- Jól - hazudta Harry.

- Épp arról az estéről beszélgettünk, amikor Mr Kupor felbukkant a birtokon - mondta Caramel. - Te találtál rá, igaz?

- Igen - válaszolt Harry, majd hozzátette: - De nem láttam Madame Maxime-ot a közelben, pedig ő elég feltűnő valaki.

Dumbledore hunyorogva rámosolygott Harryre Caramel háta mögül. Lucy visszafojtotta a mosolyát.

- Nos, igen - dörmögte zavartan a miniszter. - Éppen indulni készültünk a parkba. Ha megbocsátotok, Harry, Lucy… legjobb lesz, ha visszamentek a társaitokhoz…

- Szeretnénk beszélni önnel, igazgató úr - szólt sietve Lucy.

Dumbledore kutató pillantással fürkészte őket.

- Várjatok meg itt - szólt. - Hamarosan visszajövök.

A három férfi szótlanul kivonult, és becsukódott mögöttük az ajtó. Úgy egy perc múlva Mordon döngő lépteinek zaja is elhalt. Harry és Lucy körülnéztek a szobában.

- Szervusz, Fawkes - mondta Lucy.

Fawkes Dumbledore professzor főnixe volt. A hattyú méretű, skarlátpiros és arany tollazatú madár az ajtó melletti arany ülőrúdon trónolt - most megrázta hosszú farktollait, és barátságosan rápislogott a két gyerekre.

Harry és Lucy leültek a Dumbledore íróasztala előtt álló székekből kettőbe, és csendben nézegetni kezdték a keretükben szunyókáló portréalakokat. Lucy tekintete tovább vándorolt a szobában, majd elidőzött az íróasztal mögötti polcon. Azon ott állt a kopott, foltos Teszlek Süveg, mellette pedig egy üvegdobozban rubintokkal kirakott markolatú, díszes ezüstkard csillogott. Lucy ismerte ezt a fegyvert, sőt másodéves korukban Harry használta is; tudta róla, hogy az egykor Griffendél Godriké, a Griffendél-ház alapítójáé volt. Lucy most oldalra sandított és látta, hogy Harry szórakozottan simogatta ujjával villám alakú sebhelyét.

- Már nem fáj, ugye? - kérdezte.

- Nem - felelte Harry. - Már sokkal jobb, hogy tudom, hamarosan elmondhatom Dumbledore-nak.

- Csak azt nem értem, hogy miért álmodtál már megint Voldemortról - gondolkodott Lucy. - Csak nem elaludtál jóslástanon?

Harry szégyenkezve lesütötte a szemét, de Lucy csak nevetett.

- Semmi baj, meg tudom érteni. Mondjuk, elég rossz volt, hogy álltam a teremben és egyszer csak összeestem. Mit ne mondjak, eléggé megrémítettél.

Harry nem válaszolt, hanem egy pontra meredt Lucy háta mögött. Lucy megfordult, s látta, hogy Harry egy fekete szekrénykét bámult, pontosabban valamit, ami a szekrényke résnyire nyitott ajtaja mögött rejtőzött. Lucy épphogy visszafordult, mikor Harry már felállt, átsétált a szobán, és kinyitotta a szekrénykét. Lucy habozott, rásandított Fawkes-ra, majd követte őt.

A szekrényben egy mosdótálhoz hasonló, de annál laposabb, rúnákkal és szimbólumokkal díszített szélű kőedény feküdt. Az edényben egy semmi máshoz nem fogható, különleges anyag volt, ami ezüstös fényt árasztott. Lucy azt sem tudta megállapítani róla, hogy folyékony-e vagy légnemű. Fényes volt, ezüstös fehér színű, és szüntelenül mozgott; néha csupán fodrozódott, mint a víztükör a szélben, máskor darabokra szakadt, és felhő módjára kavargott. Olyan volt, mint a folyékonnyá vált fény - vagy mint a megszilárdult szél - Lucy nem tudta eldönteni.

- Ez meg mi? - kérdezte Harry.

- Fogalmam sincs - rázta a fejét Lucy. - De szerintem hagynunk kéne… Valószínűleg Dumbledore-é.

Harry azonban előhúzta a varázspálcáját. Lucy aggodalmasan körülpislogott a szobában, de aztán eltökélte magát és kíváncsian figyelte, ahogy Harry a tál fölé hajolt, és pálcájával belebökött annak tartalmába. Az ezüstös anyag abban a szempillantásban sebesen örvényleni kezdett.

Harry és Lucy közelebb hajoltak az edényhez. Az anyag átlátszóvá vált - olyan lett, mint az üveg. Lucy belenézett; arra számított, hogy meglátja az edény alját - de helyette egy tágas helyiséget pillantott meg a rejtélyes anyagon át - egy termet, amibe mintha a mennyezetén vágott kerek lyukon át nézett volna be.

A teremben félhomály volt. Lucy úgy vélte, akár pincehelyiség is lehet, mivel nem voltak ablakai, és a gyér világítást olyan fáklyák szolgáltatták, amilyeneket a Roxfort folyosóin látott nap mint nap. Lucy még közelebb hajolt az edényhez - orra már csak néhány centiméterre volt az üvegszerű anyagtól -, és látta, hogy a terem falai mentén varázslók és boszorkányok egész tömege ül, lépcsősen emelkedő, hosszú padsorokon. A helyiség kellős közepén egy üres szék állt. Lucyt nyugtalanság fogta el, ahogy ránézett, mivel a szék karfáira láncok tekeredtek.

- Hol lehet ez a terem? - töprengett Harry.

- Nem valószínű, hogy a Roxfortban - felelte Lucy. - Legalábbis ilyen méretű és alakú helyiség nincs a kastélyban. Emlékeznék rá a Tekergők Térképéről.

- Ráadásul rengeteg a felnőtt - folytatta Harry. - Sokkal több, mint ahány tanár van.

Az emberek mintha vártak volna valamire. Lucy felülről csak a süvegeiket látta, de annyit így is meg tudott állapítani, hogy mind egyfelé néznek, és nem szólnak egymáshoz. Mivel a kőtál kerek volt, a terem pedig szögletes, Lucy nem láthatta a sarkokat. Még mélyebben az edény fölé hajolt hát, s fejét oldalra billentve leskelődött…

Egy óvatlan pillanatban az orra hegye hozzáért a titokzatos anyaghoz. Dumbledore irodája hatalmasat ugrott - Lucy előrebukott, és arccal beleesett az edénybe… Érezte, ahogy Harry ujjai rákulcsolódtak a karjára és érezte, ahogy ő is vele együtt zuhant a tálba… Lucy homloka nem csapódott neki a tál fenekének, hanem átesett rajta - s a fejét követte a teste is. Jéghideg, fekete térben zuhant, mintha beszippantotta volna egy sötét örvény és az egyetlen biztos pont az Harry volt mellette.

Aztán egyszer csak ott találták magukat az edényben látott teremben. Közvetlenül a fal mellett ült, a legmagasabban elhelyezett padon. Lucy felpillantott a mennyezetre, hogy megnézze a kerek ablakot, amelyen keresztül az imént belesett - ám a sötét kőplafonon nemhogy ablak, de egy árva lyuk se volt.

Harry és Lucy az izgalomtól zihálva körülpislogtak. A teremben legalább kétszáz boszorkány és varázsló ült, de egyikük sem törődött velük. Mintha észre se vették volna, hogy a mennyezeten át bepottyant közéjük két tizennégy éves gyerek. Harry ránézett a mellette ülő varázslóra, majd felkiáltott meglepetésében. Hangja zengő visszhangot vert a csöndes teremben. Lucy odakapta a fejét és majdnem ő is felkiáltott.

Albus Dumbledore ült a fiú másik oldalán.

- Igazgató úr! - szólította meg Harry hangosan suttogva. - Ne haragudjon… nem akartuk… mi csak belenéztünk abba az edénybe, ami ott a kis fekete szekrényben volt… Hol vagyunk?

Dumbledore azonban nem felelt, nem is nézett rá. Úgy tett, mintha Harry és Lucy ott se lennének. Mint a teremben mindenki, ő is az egyik sarokba, ott is egy ajtóra meredt.

- Nem hall minket - vonta le a végkövetkeztetést Lucy. - Szerintem ez is olyan tárgy, mint Denem naplója volt. Lehet, hogy ezek Dumbledore emlékei és itt mi csak fantomok vagyunk.

- Minden vágyam volt, hogy újra átéljem ezt az érzést - motyogta Harry, mire Lucy felnevetett. Nem aggódott, ugyanis senki sem hallhatta őket.

- Vajon mire várnak? - nézett körbe Lucy.

- Bármire is, azon az ajtón fog belépni - mutatott Harry a terem túloldalán lévő ajtóra.

Lucy most figyelmesebben körülnézett. Az ablaktalan terem, mely - mint azt már föntről is gyanították - szinte bizonyosan föld alatti helyiség volt, puritán egyszerűségével szigorú, mi több fenyegető hangulatot árasztott. Falai csupaszok, dísztelenek voltak, s a bútorzat is kimerült a lépcsőzetes padsorokban, melyek úgy helyezkedtek el, hogy mindenhonnan jól látható legyen a középen álló láncos karfájú szék.

Mielőtt Lucy további következtetéseket vonhatott volna le a helyiségre vonatkozóan, közeledő lépések zaja ütötte meg a fülét. Kisvártatva kinyílt az ajtó a pinceterem sarkában, és három ember lépett be rajta - pontosabban egy férfi, oldalán két dementorral.

Lucy érezte, hogy dermesztően hideg árad szét a mellkasában. A hórihorgas, csuklyába rejtett arcú dementorok lassan a középen álló szék felé siklottak, hullaszín kezükkel a köztük haladó férfi karját markolva. A férfi olyan erőtlenül mozgott, mintha az ájulás kerülgetné. Lucy nem is csodálkozott ezen. Tudta, hogy itt, az emlékben a dementorok nem érinthetik meg őt, de nagyon is jól emlékezett még rá, milyen volt a valóságban találkozni velük. A nézők soraiban is nyugtalan mocorgás támadt a dementorok láttán. Azok leültették foglyukat a láncos székbe, azután elhagyták a termet, s az ajtó becsapódott mögöttük.

- Ez Karkarov - suttogta döbbenten Harry.

Lucy szemügyre vette a székben ülő férfit, és valóban Karkarovot ismerte fel benne. Dumbledore-ral ellentétben Karkarov jóval fiatalabbnak tűnt; haja és kecskeszakálla fekete volt. Nem fényes bundát viselt, hanem vékony, rongyos talárt. Ültében is minden tagja remegett. Míg Lucy figyelte őt, a szék láncai egyszerre aranyszínűre változtak, és kígyó módjára körbetekeredtek Karkarov két karján, a székhez bilincselve őt.

-Igor Karkarov! - csendült egy szigorú hang Harrytől és Lucytól balra. A két Potter odanézett. A szomszéd pad közepén ülő férfi most felállt. Mr Kupor volt az. Az ő haja is sötét volt, arcáról még hiányoztak a mély ráncok, fellépése erőt és frissességet sugallt. - Magát azért hozták ide Azkabanból, hogy tanúvallomást tegyen a Mágiaügyi Minisztérium képviselői előtt. Arról értesített minket, hogy fontos információi vannak számunkra.

Karkarov kihúzta magát, már amennyire a láncok engedték.

- Így igaz, uram - szólt, s bár hangja remegett a félelemtől, nem hiányzott belőle a jól ismert kenetteljesség. - Szeretném felajánlani szolgálataimat a minisztériumnak. Segíteni szeretnék. Tudom, hogy a minisztérium igyekszik kézre keríteni a… a Sötét Nagyúr még bujkáló híveit. Ehhez kívánok képességeim szerint segítséget nyújtani…

A termen halk moraj futott végig. A boszorkányok és varázslók némelyike érdeklődve nézett Karkarovra, mások leplezetlen bizalmatlansággal fürkészték a férfit. Lucy tisztán hallotta, hogy a közvetlen közelben egy ismerős, recsegő hang ezt mondja:

- Mocsok.

Harry és Lucy előredőltek, hogy lássák a beszélőt. Dumbledore jobb oldalán Rémszem Mordon ült - bár akkoriban valószínűleg csupán Mordonként emlegették, mert még két egészséges szeme volt. Azok most Karkarovra szegeződtek, és összeszűkültek az utálattól.

- Kupor szabadon fogja engedni - súgta oda Dumbledore-nak Mordon. - Alkut kötött vele. Fél évembe került, mire elkaptam, és Kupor most futni hagyja, ha kinyög néhány új nevet. Azt mondom, hallgassuk meg a mondókáját, aztán zsuppoljuk vissza dementorokhoz.

Dumbledore egyet nem értése jeléül halkan szusszantott.

- Ah, el is felejtettem - szólt gunyoros fintorral Mordon. - Maga nem szíveli a dementorokat, igaz, Albus?

- Nem - felelte higgadtan Dumbledore. - A legkevésbé sem. A mai napig úgy gondolom, a minisztérium rosszul teszi, hogy ilyen pribékeket tart.

- Illenek ehhez a söpredékhez - dörmögte Mordon.

- Azt mondta, nevekkel tud szolgálni, Karkarov - szólt Mr Kupor. - Halljuk őket.

- Bizonyára önök is tudják - hadarta mentegetőzve Karkarov -, hogy a Sötét Nagyúr féltékenyen őrizte a titkait. Mi… úgy értem, a hívei - és kimondhatatlanul bánom, hogy egykor közéjük tartozónak vallottam magam…

- Térj a lényegre - recsegte Mordon.

- …nem ismertük név szerint az összes cinkosunkat - egyedül a Nagyúr tudott minden nevet…

- Biztos nem akarta, hogy egy ilyen patkány, mint te, az összes emberét feladja - dörmögte Mordon. Lucy titokban egyetértett vele. Voldemortot jóval alaposabbnak ismerte meg ennél.

- De ha jól értettem - szólt Kupor -, azért néhányukat meg tudja nevezni nekünk.

- I-igen… - zihálta Karkarov. - Méghozzá fontos embereket… Olyanokat, akik a szemem láttára követték el bűneiket. Azért kértem, hogy megnevezhessem őket, mert ezzel is bizonyítani akarom, hogy megtagadom a Nagyurat, s olyan mély megbánást érzek, hogy alig tudom…

- Hallhatnánk a neveket? - vágott a szavába Kupor.

Karkarov nagy levegőt vett.

- Az egyik Antonyin Dolohov - szólt. - Tanúsíthatom, hogy megkínzott számtalan muglit és… és olyanokat, akik nem álltak a Sötét Nagyúr mellé.

- Együtt kínoztátok őket - dohogott Mordon.

- Dolohovot már letartóztattuk - felelte Kupor. - Nem sokkal maga után, Karkarov.

- Valóban? - hebegte kerekre tágult szemmel Karkarov. - Ezt nagy… nagy örömmel hallom!

Arckifejezése azonban meghazudtolta szavait. Lucy látta rajta, hogy a hír egyenesen lesújtotta. Az egyik név, amit hozott, értéktelennek bizonyult.

- További nevek? - kérdezte ridegen Kupor.

- Vannak - vágta rá Karkarov. - Velünk volt Rosier. Evan Rosier.

- Rosier meghalt - mondta Kupor. - Őt is nem sokkal maga után találtuk meg. Nem adta meg magát, ellenállt a letartóztatásnak, és ezért az életével fizetett.

- Én is fizettem neki egy aprósággal - jegyezte meg suttogva Mordon.

Harry és Lucy ismét előredőltek, és látták, hogy Mordon csonka orrára mutat.

- Meg-meg is érdemelte a halált! - bizonygatta Karkarov, s hangjában most már rémület csendült. Szemlátomást kezdett attól tartani, hogy minden információja használhatatlannak bizonyul. Tekintete az ajtóra villant, amely mögött bizonyára ott álltak a várakozó dementorok.

- Tud még neveket? - kérdezte Kupor.

- Igen! Velünk volt Travers - ő részt vett McKinnonék meggyilkolásában! Mulciber - ő az Imperius-átok szakértője volt, szántalan embert kényszerített iszonyú dolgokra! Rookwood, aki kémkedett nekünk, a minisztériumból szállított információkat a Nagyúrnak!

A hallgatóság felmorajlott, s Lucy ebből arra következtetett, hogy Karkarov ezúttal telibe talált.

- Rookwood? - kérdezett vissza Mr Kupor, s közben biccentett az előtte ülő boszorkánynak, aki erre jegyzetelni kezdett. - Augustus Rookwood a rejtély- és misztériumügyi főosztályról?

- Igen, pontosan ő - Karkarov buzgón bólogatott. - Úgy tudom, egy egész hálózat feje volt. Megvoltak a besúgói a minisztériumban és egyéb helyeken is. Ők szállították neki az információkat…

- Traverst és Mulcibert viszont már kézre kerítettük - szólt Kupor. - Rendben van, Karkarov, ha végzett, visszaviszik az Azkabanba, és ott várja meg a döntést…

- Ne! Ne, még ne! - kiáltotta rémülten Karkarov. - Várjon, mondok még…!

Lucy a fáklyák gyenge fényében is jól látta a férfi homlokán gyöngyöző verejtékcseppeket és a falfehér arcot, mely élesen elütött a fekete hajtól és szakálltól.

- Piton! - kiáltott fel Karkarov. - Perselus Piton!

Lucy döbbenten felnyögött. Hát ez volt az első esélye… Piton régen halálfaló volt és ezzel játszotta el az első esélyét…

- Testületünk felmentette Pitont - felelte hűvösen Kupor. - Albus Dumbledore kezeskedett érte.

- Nem! - harsogta Karkarov, láncait rángatva. - Esküszöm! Esküszöm, hogy Piton halálfaló!

Mire ezt kimondta, Dumbledore felállt.

- Már tanúskodtam ebben az ügyben - szólt higgadtan. - Perselus Piton egykor valóban halálfaló volt. Mindazonáltal még Voldemort bukása előtt átállt a mi oldalunkra, és életét kockáztatva kémkedett nekünk. Ma annyi köze van a halálfalókhoz, mint nekem.

Lucy Rémszem Mordonra pillantott. Az auror kétkedő fejcsóválással hallgatta Dumbledore szavait.

- Rendben, Karkarov - szólt kimérten Kupor. - Segített nekünk. Fontolóra veszem az ügyét. Egyelőre visszatér az Azkabanba…

Mr Kupor hangja halkulni kezdett, majd elhalt. Lucy körülnézett; a kép szétesett és elhomályosult, mintha a terem és a benne ülök füstté váltak volna. Lucy már csak a saját és Harry testét látta - minden más kavargó sötétséggé vált…

Aztán ismét kitisztult a kép, s a két Potter megint a pinceteremben találta magát. Most máshol ültek; továbbra is a legmagasabban elhelyezkedő padon, de ezúttal Mr Kupor bal oldali szomszédja volt. A légkör is más volt a teremben - oldottabb, szinte derűs hangulat uralkodott. A falak mentén ülő boszorkányok és varázslók úgy beszélgettek egymással, mintha nem is tárgyaláson, hanem egy sporteseményen lennének.

- Nézd! - mutatott Harry a velük szemközti sorban ülő szőke, rövid hajú boszorkányra. A nő piros talárt viselt, és egy élénkzöld penna hegyét szopogatta - a fiatal Rita Vitrol volt. Harry most balra fordította a fejét. Dumbledore ott ült mellette, de ezúttal egy másik talárban. Mr Kupor fáradtabbnak, ösztövérebbnek és morózusabbnak tűnt…

- Ez már egy másik tárgyalás - szólt Lucy. - Később történt, mint Karkarové.

- Igen, de vajon kit…? - kezdte Harry, de ekkor kinyílt a sarokban az ajtó, így nem folytatta a kérdést.

Ludo Bumfolt sétált be a terembe.

Ez azonban nem a jelenkori pocakos Bumfolt volt, hanem a régi, aktív kviddicsjátékos - egy magas, karcsú, izmos férfi. Orrcsontja is ép volt még. Kissé félve ült le a láncos székre, de az nem bilincselte meg őt. Ez szemlátomást kissé felbátorította, mert körülnézett a teremben, intett néhány embernek, s még egy bizonytalan mosoly is megjelent az arcán.

Mr Kupor felállt.

- Ludo Bumfolt - szólt - azért idéztük meg a Mágiai Törvényszék elé, hogy feleljen a halálfalók működésével kapcsolatos, önt ért vádakra. Meghallgattuk a terhelő vallomást, és készen állunk az ítélethozatalra. Kíván mondani valamit az utolsó szó jogán?

Lucy nem akart hinni a fülének.

- Ludo Bumfolt halálfaló? - ismételte döbbenten Harry.

- Csak annyit - felelte zavart mosollyal Bumfolt -, hogy… hát, tudom, hogy ostoba voltam…

A jelenlévő boszorkányok és varázslók közül többen elnézően mosolyogtak. Mr Kupor nem tartozott közéjük; ő szigorú, szinte undorodó arccal meredt Bumfoltra.

- Nagy igazságot mondtál, fiam - dörmögte valaki Harry és Lucy mögött. A testvérpár hátrafordult, és megpillantotta Mordont. - Ha nem tudnám, hogy világéletében ütődött volt, azt mondanám, a gurkók püfölték lágyra az agyát…

- Ludovic Bumfolt, maga információkat adott ki Voldemort nagyúr híveinek - szólt Mr Kupor. - Ezért az Azkabanban letöltendő szabadságvesztést érdemel…

A jelenlévők mérgesen zajongani kezdtek. A padsorokban több boszorkány és varázsló izgatottan felállt, és nem egy az öklét rázta Mr Kupor felé.

- De hát mondtam, hogy fogalmam sem volt róla! - kiáltott fel elkerekedett szemmel Bumfolt. - Nem is sejtettem! Az öreg Rookwood apám barátja volt… Meg se fordult a fejemben, hogy Tudjákki embere lehet! Azt hittem, a mi oldalunkon áll! És megígérte, hogy később szerez nekem egy állást a minisztériumban… Majd a visszavonulásom után… Mégse röpködhetek a gurkók között életem végéig, nem igaz?

A padsorokban többen kuncogtak.

- Szavazásra bocsátom a kérdést - szólt szárazon Kupor, azzal a terem jobb oldalán ülök felé fordult. - Kérem az esküdteket, hogy kézfeltartással szavazzanak. Ki véli úgy, hogy indokolt a szabadságveszés?

Lucy az esküdtekre nézett. Egyetlen kéz sem emelkedett fel. A hallgatóság soraiból többen megtapsolták a döntést. Ekkor az egyik női esküdt felállt.

- Tessék! - mordult rá Kupor.

- Csak szeretnénk gratulálni Mr Bumfoltnak - hadarta lámpalázasan a boszorkány. - Gyönyörű ütéseket láttunk tőle a múlt szombati Anglia-Törökország meccsen.

Mr Kupor remegett a dühtől. A hallgatóság dörgő ovációval ünnepelte Bumfoltot, aki felállt, és széles mosollyal meghajolt.

- Undorító - morogta fogcsikorgatva Kupor, mikor Bumfolt már kifelé ment a teremből, s ő visszaült Dumbledore mellé. - Még hogy Rookwood állást szerez neki… Gyászos nap lesz az a minisztériumban, amikor Ludo Bumfolt munkába lép nálunk…

A terem képe ismét elhomályosult, majd újra visszatért. Lucy körülnézett. Ő, Harry és Dumbledore most is Mr Kupor mellett ültek, de a hangulatot össze sem lehetett hasonlítani az előző tárgyaláséval. A jelenlévő sokaság hallgatásba burkolózott. A csendet csak a Kupor mellett ülő törékeny alkatú, középkorú boszorkány zokogása törte meg. A nő remegő kezével zsebkendőt szorított a szája elé. Lucy Kuporra pillantott. A férfi arca most beesett volt, haja már őszülni kezdett. Halántékán idegesen rángatózott egy kidagadó ér.

- Hozzák be őket! - szólt. Hangja fenyegetően visszhangzott a néma teremben.

Ismét kinyílt az ajtó a sarokban. Ezúttal hat dementor lépett be rajta, élő gyűrűt alkotva négy ember körül. A teremben szinte mindenki Mr Kupor felé fordult, s többen összesúgtak.

A helyiség közepén négy láncos karfájú szék állt, ezekbe ültették le foglyaikat a dementorok. A bal szélső székbe egy zömök férfi került, aki kifejezéstelen arccal bámult Mr Kuporra. Mellette egy soványabb, ideges alkatú férfi foglalt helyet. A harmadik fogoly egy dús, fényesfekete hajú, hosszú szempillájú boszorkány volt; ő olyan öntudatosan húzta ki magát, mintha királyi trónon ülne, nem pedig a vádlottak padján. A jobb szélre egy húszévesnél is fiatalabb, kócos, szalmaszőke hajú fiú került. Ő volt a legrosszabb állapotban; egész testében reszketett, szeplős arca falfehér volt. A Kupor mellett ülő boszorkány előre-hátra ringott a székén, és még keservesebben zokogott.

Kupor felállt, és a vádlottakra nézett. Arcáról csak úgy sütött a gyűlölet.

- Azért kellett megjelenniük a Mágiai Törvényszék előtt - szólt zengő hangon -, hogy ítéletet mondjunk maguk fölött egy olyan iszonyú bűnért…

- Apám… - hebegte a szalmaszőke fiú. - Apám… kérlek…

- Ez lenne Kupor fia? - suttogta a döbbenettől dermedten Lucy. Elképzelni sem tudta, hogy ez a fiú halálfaló lett volna. Ahhoz túlságosan ártatlannak tűnt.

- …amelyhez foghatót keveset hallottunk ebben a teremben - folytatta fia hangját túlharsogva Kupor. - Meghallgattuk a terhelő vallomásokat. A vád maguk ellen nem más, mint hogy foglyul ejtették és a Cruciatus-átokkal megkínozták Frank Longbottom aurort, abban a hiszemben, hogy az ismeri bukott vezérük, a Sötét Nagyúr jelenlegi tartózkodási helyét…

- L-Longbottom…? - Lucy most teljesen a tárgyalás hatása alá került. Ha ennek a Frank Longbottomnak köze volt Neville-hez…

- Apám, én nem csináltam semmit! - kiabálta kétségbeesetten a láncos székben ülő fiú. - Esküszöm, ártatlan vagyok! Ne küldj vissza a dementorokhoz, apám!

- Vádoljuk magukat továbbá azzal - harsogta Kupor -, hogy Cruciatus-átoknak vetették alá Frank Longbottom feleségét, így próbálván vallomásra bírni az aurort. Tervük az volt, hogy megkeresik, és újra hatalomra segítik vezérüket, akinek a nevében feltehetőleg már korábban is gaztetteket követtek el. Kérem az esküdteket…

- Anya! - sikoltott fel a szőke fiú. A Kupor mellett ülő boszorkány hangos sírásra fakadt. - Anya, ne engedd! Anya, hidd el, ártatlan vagyok! Nem csináltam semmit!

- Kérem az esküdteket - kiabálta Kupor -, hogy emeljék fel a kezüket, ha egyetértenek velem abban, hogy bűneikért a vádlottak életfogytig tartó azkabani fogságot érdemelnek!

A jobb oldalon ülő boszorkányok és varázslók egy emberként emelték a magasba kezüket. A hallgatóság ugyanúgy tapsolni kezdett, mint Bumfolt tárgyalásán, de az arcok ezúttal gyűlöletet és sötét elégtételt tükröztek. A szőke fiú szívszaggatóan rimánkodni kezdett.

- Ne! Anya, ne! Nem csináltam semmi! Nem is tudtam az egészről! Anya, ne engedd! Ne engedd!

A dementorok visszatértek a terembe. A fiú társai némán felálltak a helyükről Ekkor a fekete hajú boszorkány felpillantott Kuporra, és odakiáltott neki:

- Eljön a nap, amikor a Sötét Nagyúr visszatér, Kupor! Küldjön csak minket az Azkabanba, mi ott is megvárjuk! A Sötét Nagyúr visszanyeri hatalmát, eljön értünk, és megjutalmaz minket! Egyedül mi maradtunk hűségesek hozzá! Egyedül mi indultunk a keresésére!

A fiú megpróbálta lerázni magáról a dementorokat, dacolva az iszonyú csuklyások jeges, bénító erejével. A fekete hajú nő büszkén kivonult a teremből, mit sem törődve a hallgatóság gyűlölködő morajával. A szőke fiú viszont továbbra is ellenállt.

- A fiad vagyok! - kiabálta Kupor felé. - A fiad vagyok!

- Nem vagy a fiam! - tajtékzott Kupor. - Nekem nincs fiam!

A zokogó nő erőtlenül felsikoltott, és ájultan roskadt a padra. Kupor nem törődött vele.

- Vigyék innen! - rivallt rá a dementorokra.

- Apám! Apám, ártatlan vagyok! Ne! Ne! Apám, könyörgök!

- Ideje visszatérnetek a szobámba - csendült egy szelíd hang Lucy fülében.

Harry és Lucy összerezzentek, majd egyszerre jobbra kapták a fejüket. Aztán balra. Volt egy Albus Dumbledore Harry jobbján, aki nézte, hogyan hurcolják el a dementorok Kupor vergődő fiát. És volt egy Albus Dumbledore Lucy balján, aki rájuk, a két Potterre nézett.

- Gyertek! - szólt a bal oldali Dumbledore, és alulról megfogta Lucy könyökét. Lucy érezte, hogy a levegőbe emelkedik és érezte, ahogy Harry belékapaszkodva követte őt, mintha Fawkes-ba kapaszkodtak volna. A terem elsötétült körülöttük. Egy másodpercig a fekete űrben repültek, majd mintha egy lassított szaltót csináltak volna, s egyszer csak talajt fogott a lábuk egy nappali fényben fürdő helyiségben - újra Dumbledore dolgozószobájában voltak. Először a kőtálat és a fekete szekrénykét pillantották meg, azután magát Albus Dumbledore-t, aki ott állt mellettük.

- Igazgató úr - zihálta Harry. - Tudjuk, hogy nem lett volna szabad…

- Mi nem akartuk… - kezdte Lucy is a magyarázkodást. - A szekrény ajtaja félig nyitva volt, és…

- Nem kell magyarázkodnotok. - Dumbledore kivette a szekrényből a kőtálat, az íróasztalhoz sétált vele, letette, és helyet foglalt díszes székében. Azután intett Harrynek és Lucynak, hogy üljenek le vele szemben.

Harry és Lucy engedelmeskedtek, és a kőtálra meredtek. Annak rejtélyes tartalma ismét ezüstös fehér volt, s ugyanúgy fodrozódott és kavargott, mint a látomás előtt.

- Mi ez? - kérdezte remegő hangon Harry.

- Ez? Egy merengő - felelte Dumbledore. - Néha úgy érzem, hogy a fejemben túlcsordulnak a gondolatok és az emlékek - biztosan ti is voltatok már így.

- Hát… - motyogta Lucy. Nem akart igent mondani, mert őszintén szólva soha nem érzett még effélét.

- Olyankor jól jön a merengő - folytatta Dumbledore, a kőtálra mutatva. - Az ember egyszerűen lecsapolja elméjéből a fölös gondolatállományt, a tálba önti, és ha épp kedve van, elmereng az összegyűlt tapasztalatok fölött. Ebben a formában az emlékek átláthatóbbak, könnyebb megtalálni a dolgok közti összefüggéseket.

- Jól értem? - szólt Lucy, a kőtál kavargó tartalmára meredve. - A tálban tényleg az ön gondolatai vannak?

- Természetesen - bólintott Dumbledore. - Várjatok, megmutatom.

Dumbledore elővette varázspálcáját, és a halántéka táján a fejének szegezte. Mikor elhúzta a pálcát, Lucy először azt hitte, hajszál akadt bele, de aztán látta, hogy a pálca végén csüngő szál nem haj, hanem ugyanaz az ezüstös fehér anyag, amit a tál tartalmaz. Dumbledore a merengőbe töltötte a lecsapolt gondolatokat, mire abban - Lucy nagy ámulatára - felszínre bukott az ő és Harry arcának forgó-kavargó képe.

Dumbledore most kétfelől megfogta a kőedényt, és azzal a mozdulattal, mellyel az aranymosó a szitáját rázza, körbelötykölte az ezüstös anyagot. Erre megváltozott a kép: az emlék-Harry és Lucy átalakultak az emlék-Pitonná. A Piton-arc meg is szólalt; szavai kissé visszhangosan csengtek, s olyan volt, mintha a plafonhoz intézné őket.

- Újra látszik… Karkarové is… határozottabban és tisztábban, mint bármikor…

- Erre az összefüggésre segítség nélkül is rájöttem volna - sóhajtott Dumbledore. - No de sebaj. - Félholdszemüvege fölött Harryre és Lucyra pillantott, akik tátott szájjal bámulták a tálban forgó Piton-arcot. - Éppen használtam a merengőt, mikor Mr Caramel megérkezett, s kissé kapkodva raktam vissza a helyére. Nyilván elmulasztottam bezárni a szekrényke ajtaját. Megértem, hogy felkeltette az érdeklődéseteket.

- Sajnáljuk - motyogta Harry.

Dumbledore megrázta a fejét.

- A kíváncsiság nem bűn - mondta -, de ha nem vigyázunk, bajt hozhat ránk… úgy bizony…

Kissé összeráncolta szemöldökét, és pálcája hegyével megbökte a gondolattavat. Abban a minutumban egy emberi alak emelkedett ki a tálból - egy mérges arcú, kövérkés, tizenhatéves forma lány. Lábával a tálban maradt, és lassan forgott, mint egy mozgó szobor. Szemlátomást nem látta Harryt, Lucyt és Dumbledore-t sem. Mikor beszélni kezdett, az ő szavai is visszhangosan zengtek, mintha csak egy barlang mélyéről szólt volna ki.

- Megátkozott, Dumbledore professzor úr, pedig nem csináltam semmi különöset, csak csúfoltam egy kicsit. Mondtam neki, hogy múlt csütörtökön láttam őt Florence-szel csókolózni az üvegházak mögött…

Dumbledore felnézett a forgó lány arcára, és szomorúan csóválta a fejét.

- De miért mentél utána, Bertha? - szólt. - Miért kellett egyáltalán utána menned?

- Bertha? - suttogta Harry, a lányra pislogva. - Ez Bertha Jorkins? Mármint ilyen volt?

- Igen - bólintott Dumbledore, és újra megbökte a merengő tartalmát. Bertha visszasüllyedt a tálba, a gondolattó pedig ismét ezüstös fehér és átlátszatlan lett. - Így emlékszem Berthára abból az időből, amikor még ide járt.

A merengő ezüstös fénye rávetült Dumbledore arcára. Ebben a különös megvilágításban a professzor aggastyánnak tűnt. Lucy döbbenten nézett rá; jól tudta, hogy Dumbledore benne jár a korban, mégsem tekintette őt soha öreg embernek.

- No de térjünk rá látogatásotok céljára - szólt az igazgató. - Még mielőtt elmerültetek a gondolataimban, mondani akartatok nekem valamit.

- Igen, professzor úr - kezdte habozva Harry. - Az történt, hogy jóslástanórán voltam, és… hát, elaludtam.

Itt szünetet tartott, de Dumbledore csak ennyit mondott:

- Meg tudom érteni. Hallgatlak.

- És hát álmodtam - folytatta Harry. - Voldemort nagyúrról. Féregfarkot kínozta… ugye, tudja, ki az a Féregfark…

- Igen, tudom - felelte gyorsan Dumbledore. - Kérlek, folytasd.

- Egy bagoly levelet vitt Voldemortnak. Voldemort elolvasta, és azt mondta, Féregfark baklövése nem rontotta el a dolgokat, mert valaki meghalt. Azután kijelentette, hogy Féregfark mégsem lesz a kígyó prédája - mert hogy egy kígyó feküdt a széke mellett. Féregfark helyett engem etet majd meg vele. Aztán kimondta Féregfarkra a Cruciatus-átkot… …és akkor megfájdult a sebhelyem. Annyira fájt, hogy fel is ébredtem tőle - fejezte be Harry.

Dumbledore szótlanul nézett rá.

- Én pedig a bűbájtanteremben voltam és gyakoroltam - vette át a szót Lucy. - Egyszer csak, egyik pillanatról a másikra borzalmasan fájni kezdett a fejem, majd összeestem és ugyanazt láttam, mint Harry, csak villanásokban. Valamint én hangokat nem hallottam, csak képeket. Így mindig Harry beszámolóiból tudom, hogy pontosan mi történt.

- Ez… ez minden - mondta Harry.

- Értem - szólt csendesen az igazgató. - Értem. Most azt mondjátok meg, tapasztaltatok-e ilyesmit az idén - úgy értem a nyári eset óta.

- Nem, azóta… Honnan tudja, hogy nyáron is volt egy közös álmunk? - kérdezte elképedve Harry.

- Nem csak ti leveleztek Siriusszal - felelte Dumbledore. - Tartjuk a kapcsolatot, mióta elmenekült innen. Én ajánlottam neki a hegyi barlangot, mint a legbiztonságosabb búvóhelyet a környéken.

Dumbledore felállt, és sétálgatni kezdett az íróasztala mögött. Időről időre a halántékához érintette pálcája végét, és kiszippantott vele egy-egy fényes ezüst gondolatot, hogy azt is hozzáadja a merengő tartalmához. A gondolatok most olyan gyorsan örvénylettek, hogy Lucy csak elmosódott színes foltokként érzékelte őket.

Ez így ment néhány percig, azután Harry megszólalt:

- Professzor úr…

Dumbledore megállt, és a testvérpárra nézett.

- Bocsássatok meg - szólt csendesen, és visszaült a székébe.

- Professzor úr meg tudja magyarázni, miért fájdul meg néha a sebhelyem?

Dumbledore egy percig csak nézte Harry arcát, aztán így felelt:

- Van egy magyarázatom, de az nem több puszta feltételezésnél… Úgy gondolom, két dolog váltja ki a fájdalmat: ha Voldemort a közeledben van, és ha különösen heves gyűlöletet érez irántad.

- De hát… miért fáj egyáltalán?

- Mert az a visszájára fordult átok összeköt benneteket - felelte Dumbledore. - Ez nem egy közönséges sebhely.

- Szóval úgy gondolja, hogy… az az álom… a valóság volt?

- Lehetséges - bólintott Dumbledore. - Sőt, megkockáztatom: valószínű.

- És én miért érzem ezt? - kérdezte most Lucy. - Miért érzem Harry sebhelyének a fájdalmát és miért álmodom ugyanazt, amit ő?

- Nos… - kezdte Dumbledore. - Ez sem több puszta feltételezésnél… De úgy hiszem, hogy ez is a visszájára fordult átok miatt van. Bár Harryre célzott, Voldemort átka olyan erős volt, hogy két olyan csecsemőt, mint amilyenek ti voltatok, könnyedén megölhetett volna egyszerre. Az átok azonban csak azt érte el nálatok, hogy Harry - akit egy pillanattal korábban talált el - homlokába égette a sebhelyet, míg a te elmédet hozzákapcsolta Harryéhez. Lucy, te nem külön álmodod ugyanazt, amit Harry: te pontosan azt látod, amit ő. A kapcsolat, ami kettőtök között van, lehetővé teszi, hogy érezd Harry fájdalmát és lásd azokat az álmait, amik Voldemort miatt érik őt.

Lucy csendben mérlegelte a professzor szavait és próbálta megemészteni őket. Szóval a halálos átok létrehozott közte és Harry között egy kapcsolatot - hasonlót, mint ami Harry és Voldemort között volt. De ez hogyan lehetséges? A halálos átok ilyen hatással is bír?

Dumbledore hangja rántotta vissza a földre.

- Mondjátok - láttátok Voldemortot?

- Nem - rázta a fejét Harry. - A széke háttal állt nekem. De hát… nem is lett volna mit látni rajta. Hiszen nincs teste. - Harry összeráncolta a homlokát.

- De ha nincs teste… - kezdte lassan Lucy. - Akkor hogyan tartotta a varázspálcát?

- Vajon hogyan… - mormolta Dumbledore. - Vajon hogyan…

Egy ideig mindhárman némán töprengtek. Dumbledore révedő tekintettel nézelődött a szobában, s időnként újabb fényes gondolatadagokat töltött a merengőbe.

- Professzor úr - szólalt meg végül Lucy. - Mit gondol, tényleg erőre kapott?

- Voldemort? - Dumbledore a merengő fölött Lucyra nézett. Szeméből az a jellegzetes, átható erő sugárzott, amitől Lucy mindig úgy érezte, hogy Dumbledore átlát rajta; olyan rejtett dolgokat lát meg benne, amit még Mordon mágikus szeme sem. - Ebben a kérdésben is csak feltételezéseket tudok megosztani veletek.

Dumbledore mélyet sóhajtott - most még a korábbinál is öregebbnek és fáradtabbnak tűnt.

- Azokban az években - szólt -, mikor Voldemort csillaga felmenőben volt, sorozatosan tűntek el az emberek. Bertha Jorkinsnak abban az országban veszett nyoma, amit Voldemort legutóbbi tartózkodási helyeként ismerünk. Mr Kupor is eltűnt… de ő már itt, a Roxfortban. Tudunk egy harmadik esetről is, de annak a minisztérium sajnos nem tulajdonít jelentőséget, mert az áldozat egy mugli. Frank Bryce-nak hívják. Voldemort apjának szülőfalujában élt, és augusztus óta nem látták. Én ugyanis, minisztériumi barátaimmal ellentétben, a mugli újságokat is olvasom. - Dumbledore komor tekintettel nézett Lucyra, majd Harryre. - Úgy gondolom, hogy a három eset kapcsolatban áll. A minisztérium nem ért egyet velem - amint azt magatok is hallhattátok, mikor az ajtó előtt álltatok.

Harry és Lucy bólintottak. A beszélgetésben újabb hosszú szünet állt be; Dumbledore rendre töltötte az újabb és újabb gondolatokat a merengőbe. Lucy érezte, hogy lassan búcsúznia kellene, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult. Harry ugyanígy lehetett ezzel, mert most ő szólalt meg.

- Professzor úr!

- Tessék, Harry.

- Öhm… mondana valamit arról… arról a bíróságról, amit a… a merengőben láttunk?

Dumbledore gondterhelten sóhajtott.

- Sokszor jártam abban a teremben - szólt -, és néhány tárgyalás mélyen belevésődött az emlékezetembe… Különösen mostanában tűnnek fontos emléknek.

- Azon a tárgyaláson, ahonnan kihívott minket… Kupor fiának a tárgyalásán… ott Neville szüleit emlegették?

Dumbledore szúrós pillantást vetett Harryre.

- Neville nem mondta el nektek, miért a nagyanyja nevelte fel? - kérdezte.

Harry és Lucy megrázták a fejüket. Négy éve ismerték Neville-t, de ez a téma egyszer se került szóba köztük.

- Igen, Neville szüleiről beszéltek - válaszolt Dumbledore. - Az apja, Frank auror volt, akárcsak Mordon professzor. Úgy történt, ahogy hallottátok: Voldemort bukása után elkapták őt és a feleségét, mert információkat akartak kicsikarni belőlük Voldemort hollétéről.

- Meghaltak? - kérdezte csendesen Lucy.

- Nem - felelte Dumbledore, olyan keserűen, ahogy Lucy még soha nem hallotta beszélni. - Mindketten a Szent Mungo Ispotályban vannak. Úgy tudom, Neville néha bemegy hozzájuk a nagyanyjával. Nem ismerik meg őt.

Harry és Lucy megrendülten néztek össze; mindkettejüknek ugyanaz volt a tekintetében. Nem is sejtették… négy év alatt egyszer sem jutott eszükbe, hogy Neville-t a szüleiről kérdezzék…

- A Longbottom házaspárt tisztelet és szeretet övezte - folytatta Dumbledore. - Mint mondtam, a merénylet Voldemort bukása után érte őket, mikor már senki nem számított ilyesmire. Az embereket végtelenül felháborította az eset. Követelték, hogy a minisztérium fogja el a tetteseket. Longbottomék vallomására - állapotukból kifolyólag - sajnos nemigen lehetett építeni.

- Szóval lehet, hogy Mr Kupor fia tényleg ártatlan volt? - kérdezte döbbenten Harry.

- Erre nem tudok válaszolni - rázta a fejét Dumbledore.

Lucy a kőedény örvénylő tartalmára bámult, majd rásandított Harryre. A fiú is úgy nézett ki, mint aki még rá akar kérdezni valamire, de nem tudta, megtegye-e. Lucynak személy szerint két dolog volt még, amire szeretett volna rákérdezni… de mindkettő nagyon érzékeny témát érintett…

- Na és… - kezdte Harry bátortalanul - Mr Bumfolt…

- Őt azóta sem hozták kapcsolatba a sötét oldallal - válaszolt a kimondatlan kérdésre Dumbledore.

- Értem - bólintott rá gyorsan Harry, mire Lucy újra a merengőre pillantott. Annak tartalma most lassabban kavargott, mert Dumbledore egy ideje nem adott hozzá újabb gondolatokat.

- És… öhm… - kezdte Lucy, de nem tudta rávenni magát, hogy folytassa.

Úgy tűnt azonban, hogy a merengő felteszi helyette a kérdést. A gondolattó felszínén ismét megjelent Piton arca. Dumbledore ránézett, majd Lucyra és Harryre pillantott.

- Ugyanez vonatkozik Piton professzorra - mondta.

Lucy belenézett Dumbledore világoskék szemébe, és mire észbe kapott, már ki is mondta a kérdést:

- Miért volt olyan biztos benne a professzor úr, hogy Piton tényleg elfordult Voldemorttól?

Dumbledore néhány másodpercig némán fürkészte Lucyt, majd így felelt:

- Ez, Lucy, csak rám és Piton professzorra tartozik.

A két Potter érezte, hogy ideje távozniuk. Dumbledore nem árult el ingerültséget vagy haragot, de hangjából érződött, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést.

Harry és Lucy felálltak, és így tett Dumbledore is.

- Még egy pillanat - szólt, mikor Harry keze már az ajtókilincsen volt. - Kérlek, ne mondjátok el senkinek, amit Longbottomékról megtudtatok. Hagyjátok meg Neville-nek, hogy ő mondja el annak, akinek ő akarja.

Harry és Lucy komolyan bólintottak, és a fiú lenyomta a kilincset.

- És Harry…

Harry és Lucy visszafordultak.

Dumbledore a merengő fölött állt - az ezüstös fényben öregebbnek tűnt, mint valaha. Tekintetét Harryre függesztette, és így szólt:

- Sok szerencsét a harmadik próbához!


Draco alig bírta visszatartani a nevetését, mikor Lucy beszólt Pansynak. Titkolózás ide vagy oda, nem volt kérdés, melyik lánynak szurkolt jobban. Lucy messze sokkal nemesebb volt Pansynál, hiába volt csak egy félvér.

Azt pedig külön élvezet volt figyelni, hogyan kapja napról napra Granger a rivallókat. Hogy egy ilyen hazugságtól hogy felháborodtak az emberek… Pedig egyáltalán nem kellett volna. Draco nem értette, miért hatotta meg a legtöbbeket Potterék története. Ha a szüleik meghúzták volna magukat és nem szálltak volna szembe a Sötét Nagyúrral, talán túlélték volna. Ráadásul mindketten élvezték a kitüntetett figyelmet, elvégre Potternek még a nevét is sikerült becsempésznie a Tűz Serlegébe.

Nem gondolt bele mélyebben, hogy miért is gondolkodott így. Tudta, hogy abból csak baj lenne. Inkább hagyta, hadd nyerjenek a Malfoyok értékei teret az elméjében, mert így biztosítva volt az, hogy a fal, amit gondos munkával befoltozott, ne szerezzen újabb lyukakat.