Cím: Káprázat
Írta: ferler
Fandom: Bleach
Korhatár: 18 éven felülieknek (Adult ++)
Karakterek ebben a fejezetben:Kurosaki Ichigo, Urahara Kisuke, Tessai, Jinta, Ururu
Páros: Urahara Kisuke és Kurosaki Ichigo
Műfaj: dráma, akció
Jogok: Bleach és a hozzá tartozó jogok és karakterek Kubo Tite tulajdona. Nem származik anyagi hasznom a történet megírásából.
Állapot: folyamatban

Figyelmeztetés: homoerotikus tartalom, angst, depresszió, OOC, durva szavak használata, fizikai erőszak, említett szereplőhalál, szexuális jelenet (BL), és végletekig csöpögősen romantikus

Megjegyzés: Nem akartam nyilvánosságra hozni a történetet, amíg nem végeztem vele, de most nagy szükségem van egy kis biztatásra vagy leszólásra, hogy menjek a búsba... ;-)
Szóval, hagyd kéznyomod a REVIEW gomb megnyomása után, hogy tudjam, érdemes-e folytatnom...
Ez életem első írása volt még régen *höhö - fél éve se*, és igen., még mindig nem fejeztem be *szégyelli magát*, szóval ez olyan kísérleti fic, amiben kereshetem a saját hangom.

Beta: a csodálatos Kagura - de a hibák attól még az enyémek... :-P

Rermélem olyan jó szívvel fogod olvasni, mint ahogy én írtam és teszem közkinccsé!

Ahogy ment az úton a fejét lógatva, zsebre tett kézzel, egyszer csak úgy érezte, mintha néznék. Hirtelen felnézett. Ahogy körbe vezette tekintetét, egy ismerős alakot látott meg, ahogy felé közeledett azzal a sajátságos mosollyal, ami csak az övé volt. Szokásos zöld ruháját viselte a sötétzöld kabáttal felette és kezében mozgatta a szinte soha nem nyugvó legyezőt. Hirtelen kiszáradt a szája, ahogy látta, a ruha felsője most is ugyanolyan hanyag módon van megkötve, mint mindig. „Mintha direkt csinálná, hogy kínozzon."gondolta bosszúsan, ahogy szemét végigvezette a V alakú kivágás mentén, ameddig csak lehetett. Aztán becsukta a szemét és gondolatban tovább követte a férfi alakját. Akarta. De nem lehetett mit tenni, csak sóhajtani és úgy tenni, mintha soha nem álmodna róla. Mintha éjjelenként nem az ő nevét sóhajtva aludna el. Mintha soha nem gondolt volna máshogy rá, mint mesterre, harcostársra és jó barátra. De kit is akart ámítani? Ez már nem volt elég. Többet akart, sokkal többet. Azt akarta, hogy a férfi is ugyanúgy kívánja őt, mint ő. De tudta, hogy az álmok nem mindig válnak valóra. Mennyi lehet az esélye annak, hogy egy ilyen kaliberű ember – azaz shinigami – meleg legyen, de legalábbis biszex? Elmosolyodott erre a gondolatra. Ekkora szerencséje nem lehet. Tehát félretette a testét lázba hozó érzéseket.

„Jó reggelt, Urahara-san." mondta Ichigó látszólag vidáman, ahogy a shoten felé közeledett.

„Jó reggelt, Kurosaki-san. Minek köszönhetem látogatását? Talán segíthetek valamiben? Vagy Ön jött segíteni nekem? Tudja jól, hogy egy szorgos kéz mindig elkel." válaszolt a férfi szokásos könnyed stílusában, mely olyannyira sajátja volt.

Arcát a legyező mögé rejtve kutatta a fiú arcát. Tudta jól, hogy Ichigó nincs mostanában jól. És tudta, hogy nem segíthet neki. Legalábbis nem úgy, ahogy eddig tette. A halottakat még ő sem hozhatta vissza. A megtörténtet nem tehette meg nem történtté. Már egy éve, hogy vége lett a háborúnak. Egy év. Shinigami léptékkel mérve nem sok, de ha az ember szenved, akkor az örökkévalósággal is felér. És Urahara szenvedett. Látta, hogy az, aki az elmúlt évek folyamán a legkedvesebbé vált a számára, boldogtalan. És bármit tehet, de a fájdalmán nem könnyíthet. Kívánta, hátha ő viselhetné a sebeket. Kívánta, hogy levehesse a terheket azokról a vállakról, melyeket két világ súlya húz. Akarta, hogy végre ugyanúgy mosolyogjon, mint régen. A fiú nem volt soha boldog igazából. Állandóan valamilyen bűntudat gyötörte a lelkét. Kínzó fájdalomként rágta a lelkét az anyja elvesztése, amit soha nem bocsátott meg magának. Kínozta a mardosó bűntudat, amelyet minden győzelme után érzett. Az ő győzelme egy másik lény halála. Mindig így látta. Utált gyilkolni, legyen az bounto, hollow, arrancar vagy espada.

„Nem. Csak gondoltam, átugrok egy kicsit edzeni. Hátha van rám egy kis ideje…" - motyogta Ichigó inkább a földnek, mint Uraharának.

„Persze, önre mindig van időm. Van még egy kis elintézni valóm a boltban, de csak menjen le az edzőtérre és várjon meg. Nemsokára megyek." - válaszolt a fiú szemébe nézve.

Már látta valahol ezt a tekintetet… gondolta Urahara, nem úgy nézett rá, mint általában szokott. A szokásos szomorúság helyett most valami más csillogott a szemében. Hirtelen a gyomra elkezdett idegesen összehúzódni.

„Kezdesz paranoiás lenni vén korodra." korholta magát. „Nem úgy nézett rád, ahogy gondolod! Nem volt benne semmilyen vágy, csak a képzeleted játszik veled." Szemével követte a fiút, legyezője mögé bújtatva pajzán mosolyát, ahogy nézte a teste mozgását.

Ichigó elindult a bolt felé, hogy az alatta levő edzőpályára jusson. Kezét zsebre vágva lassan ment a célja felé. Nem akart igazából edzeni. Az edzések mindig ugyanúgy zajlottak. Két régi harcostárs úgy tett mintha küzdene, aztán egy idő után, mikor Ichigó feladta, abbahagyták a színjátékot. Leültek és beszélgettek. Mindketten tudták, hogy nem az edzés miatt vannak együtt. Mindketten tudták, hogy van valami kimondatlan kettejük között, ami az elmúlt hat év együtt töltött idő alatt erős, de láthatatlan kötelékként tartotta őket együtt. Érezték a másik testének minden rezdülését, a bőrükön a másik gondterhelt sóhaját, egymás reiatsuját, ahogy teljesen eggyé válva lengett körülöttük. De úgy tettek, mintha nem éreznének semmit. A formaságokból sem engedtek egy kicsit sem. Még hat év közös edzés és egymás oldalán megharcolt harcok után sem tegezték egymást, vagy szólították a másikat a keresztnevén.

Ichigó tudta, Urahara sohasem tenne semmit, amivel egy kicsit is megbánthatná – vagy amiről csak gondolta, hogy bántaná őt. És ő sem kockáztatna semmit. Hiszen, hétről hétre vele lehet, a közelében. Érezheti testének közelségét, amikor összecsapnak. Érezheti a teste melegével elkeveredett szantálfát, és belenézhet azokba a gyilkosan szürkés-zöld szemekbe, amelyek egyetlen éles csillogása elég ahhoz, hogy hollow-k százai feküdjenek holtan a harcmezőn. És amely elég ahhoz, hogy Ichigó elveszítse az önuralmát és következő pillanatban legyőzve feküdjön a földön.

Benihime alig pár centire volt ádámcsutkájától, ami fel-le mozgott, ahogy Ichigó nagyokat nyelve próbálta kiverni a fejéből az illatot, és legyőzni a testét emésztő vágyat, mely egyre fájdalmasabban követelte magába a férfit… nem. Nem gondolhat semmi ilyenre. Urahara barátsága sokkal fontosabb neki, mint bármilyen testi vágy, vagy lelkét tépő üresség. És, hát ugye nem lehet olyan szerencséje, hogy Urahara is a férfiakat szeresse. Szóval, most is, mint az elmúlt egy évben, legyőzve feküdt a földön és szemét lecsukva próbálta visszanyerni lélegzése szabályosságát. Jobb karját felemelte és a szemeire helyezte, hogy viszonylag takarva legyen az arcát kutató tekintettől. Nem látta, de érezte a másik pillantását magán.

„Kurosaki-san, ön már megint nem figyelt." mondta a halk, mégis bosszús hang. „Ne engedje, hogy bármi megzavarja a koncentrálásban." Urahara nagyot sóhajtott. „Még egyszer. Most nem hagyom, hogy ilyen könnyen legyőzöttként hagyja el a küzdőpályát."

„Urahara-san, fejezzük be mára. Nem hiszem, hogy tudom folytatni…" – mondta Ichigó inkább esengve, ahogy magában próbált a férfiasságát körülvevő szorító érzésen enyhíteni. Még csak az kellene, hogy észrevegye… gondolta ijedten.

„Ne nyavalyogjon. Egyetlen csapásával arra kellene kényszerítenie engem, hogy Benihime védőpajzsát kelljen használnom. Ha igazán akarná, két percig sem lehetnék ellenfele önnek. És mindennek ellentmondva, mindig vesztesként távozik." – válaszolt Urahara keményen.

Ichigó nem akart harcolni. Elege volt a harcból. Abból, hogy annak csak vesztesei vannak. Nyert, mégis a győzelmét odaadná akármelyik barátja életéért. Bármelyikért boldogan meghalna. Meghalna most, és meghalt volna a múltban. De ők mindig elé vágva mentek a veszélybe, hátra kiáltva, 'Ichigó, csak menj előre… én is megyek mindjárt utánad.' És tudta, hogy nem fognak. De nem tehetett mást, csak behunyta a szemét, hogy eltakarja, ahogy könnybe lábadt a szeme… Nem tehetett róla, ilyen szánalmasan érzelgős. Az volt mindig és az is marad…

„Kurosaki-san, mit gondol, meddig fekhet még a földön? Mit gondol, meddig játszhatja még a megtört hős szerepét? Ezért haltak meg a barátai? Hogy egy ilyen szánalmas roncsot védjenek, aki öreg mestere ütését sem képes kivédeni?" – mondta Urahara hidegen.

Szavai tőrként hatoltak Ichigó szívébe. Az tudta, hogy ő egy szánalmas roncs, de a barátait nem hagyhatja, hogy bárki szidalmazza. Nem engedheti, hogy haláluk értelmetlenné váljon…

„Hallod, királyom, mit mondott? Azt mondja, hogy a barátaid hiába haltak meg." – mondta a belső hollowja kárörvendően.

„Hallom, Shirosaki, nem kell ismételned." – mondta fáradt hangon.

„És hagyod?" – kiáltotta az egyébként nyugalmas, és Ichigót szép csöndesen megőrjítő hang…

„Nem." – mondta röviden és hidegen.

Kinyitotta a szemét. Látta Uraharát ott állni, kezében Benihimével. Gyönyörű szemei kétségbeesetten néztek rá. Azok a szép szemek talán sajnálják őt? Nem kell neki senki szánalma. És főleg nem az övé. Úgy érezte, hogy eluralkodik rajta az indulat. Nem érzett ilyet már nagyon-nagyon rég óta. Felállt. Lassan felemelte a fejét, hogy Urahara szemébe nézhessen. Nem gondolkodott, csak hagyta, hogy az elfojtott fájdalom, keserűség, harag és szenvedés előtörjön belőle. Nem gondolt már semmire. Csak hallotta a halálsikolyokat. Látta barátai véres testét maga előtt. Látta a számolatlan hollow-t vérben feküdve, ahogy egyetlen csapásával megölte őket. Hiszen e megtévelyedett lelkek nem a Soul Society-be kerültek, hanem elvesztek a semmiben. Nem volt számukra lehetőség a feloldozásra. És érezte a fájdalmat, amelyet a bűntudata okozott mindegyik halálért – legyen az barát vagy ellenség.

Felemelte kardját.

„Getsuga Tensou." – kiáltotta és minden dühét ebbe az egyetlen csapásba sűrítette.

Urahara érezte: tennie kell valamit, hogy Ichigót kibillentse patetikus önmarcangolásából. Szerette volna átölelni. A fülébe suttogni, hogy minden rendben, hogy felejtse el a múltat. Hogy csak legyen… hogy csak legyen az övé… és együtt minden halott szellemet legyőznek. De ezt nem tehette. Hogy is tehetne vele ilyet? Tehát ahhoz az egyetlen dologhoz nyúlt, amit használhatott, hogy segítsen a múltat lezárni. Fel kellett borítania a látszólagos rendet, a nyugalmat, amelyet Ichigó magára erőltetett. És ennek egyetlen módja a barátai említése volt, és annak, hogy értelmetlenül haltak meg. De erre még ő sem számított. Ahogy Ichigó felkelt a földről és lassan a szemébe nézett… nem azt az Ichigót látta, akivel edzeni szokott. Hanem azt a másikat, amelyik kegyetlenül kaszabolta az ellenfelet, amelyik könyörület nélkül ment előre. Ismerte őt jól, szorosan ott ment a nyomában másfél éven keresztül. Mellette volt nappal a harcban, és mellette éjjel, mikor rémálomból ébredt, és reggelig teáztak és beszélgettek, hogy megnyugodjon és folytassa a nappalt, mintha mi sem történne. Mintha a háború csak egy átkozott teadélután lenne... Tudta, hogy most nem számíthat sok jóra.

„Énekelj, Benihime!" – kiáltotta, ahogy a fekete hullámba vágott, hogy most tényleg saját életét mentse.

A következő pillanatban Ichigó ott volt mellette. Épp, hogy sikerült kardjával elhárítania Zangetsu csapását. Felnézett a fiúra. A gyönyörű mély, barna szemek helyett azokat a fekete és sárga szemeket látta, amelyek nem az övéi voltak. Maszkjában őrülten nevetett, míg két ujja között egy cerót készített elő, hogy Urahara felé dobja. De ekkor a ceró nem nőtt tovább… Urahara látta, ahogy Ichigó szemébe visszatér a fény… megnyugodott… Kezdett veszélyessé válni a helyzet. Tudta, hogy Benihime pajzsa képes Ichigó ceróját hárítani, de sokáig nem képes a fiút féken tartani…

Ichigó ott állt mellette, könyörgően nézett rá már mélybarna szemeivel. Úgy kapaszkodott Urahara karjába, mintha az élete múlna rajta.

„Kérlek, segíts, hogy ne fájjon ennyire. Segíts, hogy enyhüljön a fájdalom. Már nem bírom tovább egyedül..." – mondta alig hallható hangon. Térdre esett előtte és zokogott még mindig a karjába kapaszkodva.

Sír. A szívének legkedvesebb sír. Keserűen nyugtázta, hogy terve – mint mindig – most is kitűnően sikerült, hiszen kibillentette a fásultságból. De ezt nem akarta. Erre nem számított. Nem hitte, hogy Ichigó ennyire el fogja veszteni önmaga feletti irányítást.

Nem tehetett mást, letérdelt mellé és szorosan átölelte. Ölelte, mintha azzal enyhíthetné a fájdalmát. Ölelte, mintha két kezével messze kergethetné a démonokat, melyek lassan felemésztik Ichigó lelkét. De egy év után, végre, sikerült a felső védőréteg alá jutnia. „Innen már, talán, már elindulhatunk a gyógyulás útján." - gondolta, ahogy a fiú fejét ölébe hajtva sírt.

„Sírjon. Itt nem látja senki, nem hallja senki. Nem kell folyton erősnek lenni. Néha gyengének is lenni kell, hogy aztán még erősebben állhassunk ki a világ ellen. Sírjon csak." – suttogta a fülébe, miközben a haját simogatta. Egy néma könnycsepp csordult le lassan harcban megkeményedett arcán.

Ahogy felnézett, Tessait, Ururut és Jintat látta, ahogy megmerevedve állnak a bejáratnál és ijedten néznek körbe. Amit láttak: két hatalmas kráter, s a két kráter találkozásánál lévő megmaradt kiszögellésen Ichigót Urahara ölében fekve sírni. Intett feléjük, hogy menjenek ki. Ők értve a jelzést, csöndben kimentek.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

A shoten alkalmazottai fent leültek a nappaliban az asztal körül és épp nyugodtan teáztak, mikor hatalmas reiatsut érzékeltek a gyakorlópálya felől. Először nem tudták, hogy honnan jöhet ez a fájdalmas és mégis félelmetesen hideg energia. Aztán érezték a sokkal ismerősebb, mégis soha ilyen erősnek nem érzett reiatsut. S az összecsapás pillanatában megrepedtek a csészék az asztalon. Ijedten néztek egymásra. Nem szólva, rohantak le az edzőpályára, remélve, hogy senki nem sérült meg… amit ott találtak, megdöbbentette őket. Csak néztek körbe, teljesen megdermedve, és meglátták a mindig nyugodt bolttulajdonost, ahogy könnyek csorognak az arcán és öleli a kétségbeesetten síró Ichigót.

Most megint fent ültek a nappaliban és csendesen nézték a repedt csészéket, ahogy a tea lassan szivárgott ki a repedéseken, mint az élet.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Ichigó érezte, hogy valami csöpög a kezére. Meleg volt. Meleg volt és nedves. Felnézett. Nem látott mást csak őt. Őt… sírni. A mindig nyugodt arcot, ahogy két könnycsepp gurult le rajta. Soha nem látta sírni. Mindegy volt, kit temettek, vagy mi történt. Nyugodtan állt mögötte mindig, mint a szikla. Ha megingott, visszaadta az egyensúlyát. Ha úgy érezte zuhan, csak kinyújtotta a kezét és Urahara biztos kézzel kapta el. Mindig ott volt mellette, mindig tudta, mikor mit kell mondania, hogy Ichigó tovább menjen előre. Éjszakákat ült vele csendben. Együtt nézték a Hold előtt elhaladó felhőket, és nem kellett mondaniuk semmit. Mégis, tudták, hogy a másik mit érez. S most, ez a szikla megremegett. Nem a világ sorsáért sírt, nem a sok szenvedésért. Csak őérte.

„Sajnálom, Kurosaki-san. Nem gondoltam, hogy…" – mondta halk, törött hangon.

„Semmi baj, Urahara-san. Én sajnálom. Egy pillanatra… egy pillanatra…." – nagyot sóhajtott – „azt hittem, nem itt vagyok." – mondta halkan.

„Tudom. Nem így kellett volna a gondosan felépített védőfalát ledöntenem. De egy éves próbálkozás után nem tudtam, hogyan másként tudtam volna a mélyre nyomott fájdalmat előhozni, hogy azt feldolgozva tegyük a helyére. Hogy végre… ha nem is olyan legyen, mint amilyen volt, de a történteket feldolgozva tudjon tovább lépni. Én csak segíteni akartam…" – mondta elcsukló hangon Urahara.

„Tudom." – mondta Ichigó, mutatóujját Urahara szájára téve.

Meleg volt, puha és száraz az ajka. Még soha nem érintette meg a száját. Még az arcát sem. Ujját végighúzta az idősebb férfi száján, szemével szorosan követve.

„Száraz és meleg." – gondolta. Belenézett Urahara szemébe. Ijedtséget látott benne. „Mitől félhet?" – kérdezte magában.

„Mi a baj?" – kérdezte halkan.

„Semmi." – volt az elcsukló válasz.

„Ha semmi, akkor…" – mondta Ichigó Urahara fejét egyre közelebb húzva az arcához. „Akkor …"

Először érzett egy kis ellenállást, de aztán könnyedén húzta lefelé a férfi fejét. Mikor közel ért hozzá, végighúzta a száján még egyszer az ujját. Lassan, nagyon lassan végignyalta nyelvével a száraz ajkakat, s aztán hozzányomta sajátjait. Nem érzett semmilyen reakciót. Urahara megdermedve ült. Ichigó nyelvével belépést kért a szorosan záródó ajkak közé. Lassan engedett a szorítás, s belépett az idősebb férfi szájába. Kihasználta az alkalmat. Óvatosan siklott befelé, nehogy megtörje a varázst. Végignyalta a szájpadlását, aztán nyelvével kezdett játszani. Lassan elkezdte szívni, át az ő szájába. Urahara megrázkódott a szívás keltette érzéstől. Becsukta a szemét és viszonozta a csókot. Gyengéden és óvatosan. Nyelvük körbe-körbe cikázott, eddig ismeretlen érzéseket keltve bennük. Egyre hevesebbé vált a csók. Ichigó beült a másik ölébe, lábait szorosan köré fonva, hogy jobban csókolhassa végre a hőn szeretett férfit. Két keze közé fogta az arcát, s tovább csókolta. Szenvedélyesen, mégis óvatosan, mintha félne, hogy valamit eltör. Egyszer csak Urahara felemelkedett és hátradöntötte Ichigót. Szájuk különvált, mindketten levegőért kapkodtak. Ichigó a férfi felé nyúlt és maga felé húzta. Belenézett a szemébe. Még soha nem látta ennyire mélynek és sötétnek. Látta benne a vágyat. Ettől megnyugodott. „Lehet, hogy nem csak én epekedtem eddig?" futott át agyán a gondolat. Erősebben húzta maga felé, hogy a férfinek előre kellett döntenie magát. Urahara Ichigó feje mellé tette a két kezét, míg testével a fiú lábai közé kúszott. Érezte a fiatal férfi testét a magáé alatt. Vékonyabb volt, mint ő, mégis erős. Belenézett a szemébe. Látta, hogy kívánja. E pillanatban ő sem tudott másra gondolni, csak a testre maga alatt, amely több mint simulékonyan dörzsölődött hozzá és a szemre, mely vággyal telve nézett rá. Azok a barna szemek. Becsukta a szemét és elmerült újra a csókban. Nyelvük egyre erősebben dolgozott az irányító szerepért. Ichigó benyúlt Urahara ruhája alá. A mindig rajta levő zöld felsőben volt, melynek nem volt nehéz kioldania az övét. Végighúzta két kezét vállaitól a férfi erős mellkasán, le egészen a nadrágjáig. Mikor a hasizmaihoz ért, érezte, ahogy ujja alatt megfeszülnek az izmok és a férfi kéjesen nyögött bele a csókba. Urahara kinyitotta a szemét. Abbahagyta a csókot és lenézett Ichigóra. Ichigó kinyitotta a szemét és kérdőn nézett a férfire.

„Valamit rosszul csináltam?" – kérdezte halkan, ahogy kezét végigvezette még egyszer a mellkasán.

„Nem. Én csináltam rosszul. Hagytam, hogy elragadjanak az érzelmeim és rád másztam. Ennyit a nagy önuralmamról." – sóhajtott.

„Azt hiszem, inkább én kezdtem ezt az egészet."

„Még rosszabb. Hagytam, hogy magával ragadjon az érzelme, ami nem más, mint az imént átélt fájdalom elnyomása. Csak most másképp." – mondta halkan.

„Tényleg azt gondolja, hogy pillanatnyi hév ragadott el?" – kérdezte Ichigó kissé sértődötten.

„Igen. És ezt most itt abba is kell hagynunk. Felejtsük el, ami történt, Kurosaki-san." – és legördült Ichigóról. Felállt. Megigazította a ruháját. Lenézett Ichigóra.

„Kér egy kis teát, Kurosaki-san?" – kérdezte, de nem a megszokott nyugodt hangján és inkább megszokásból, mint a tea iránti vágyából.

„Kérek, Urahara-san." – felelte Ichigó elmosolyodva. „Ha így akar játszani, akkor így játszunk. Tudok várni." – gondolta magában. Ő is felállt és megigazította a ruháját.

„Előbb menjünk, szedjük rendbe magunkat, aztán a nappaliban elfogyasztjuk a teát." – mondta el a menetrendet Urahara.

„Rendben."

Ichigó olyan sok időt töltött az Urahara Shoten-ban, hogy már saját szobája volt, hogy az átbeszélt, vagy áthallgatott éjszakák után ne kelljen hazamennie.

Bement ebbe a szobájába. Nem volt nagy, csak egy asztal, egy szekrény volt a jobb sarokban, és egy futon a szoba közepén. Leült a futon szélére és végigdőlt rajta.

„Miért visszakozott? Láttam rajta, hogy akarja. Kicsit sem kevésbé, mint én." – töprengett. Aztán elmosolyodott. „Nem mertem remélni sem." – nézett üresen a plafonra. „Lehet, hogy még nem szeret, de majd fog." Végighúzta mutatóujját a száján és érezte az ajkak puha érintését rajta. „Addig is, elég, amit eddig adott... nem veszíthetem el a barátságát." – döntötte el, és kiment a szobájából nyíló fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát. „Majd később fűszerezünk… egy kis szexszel." – mosolyodott el, belegondolva, hogy ha ilyen jól csókol a férfi, akkor milyen jó éjszakákat remélhet…

Urahara alig talált be a szobájába. Teljesen összezavarodva feküdt végig az ágyán. Ahogy becsukta a szemét, látta Ichigó vágytól égő szemét. Érezte testét hozzá simulni a sajátjához. Érezte, ahogy elönti a vágy, hogy ott helyben magáévá tegye a fiút. „Ah, a francba. Miket gondolsz, te perverz vénember! Épphogy sikerült megnyitnod a lelkét magad előtt… és máris a testét is meg akarod nyitni?" De ahogy becsukta a szemét nem látott mást maga előtt csak a fiú várakozó, majd pedig csalódott arcát, mikor felállt. „Akkor sem szabad kihasználnom. Nem szerethet egy ilyen vénséget, mint én. Az apja barátja vagyok, az istenit, több száz éves shinigami. Csak egy kölyök, aki nem tudja, mit is csináljon. Túlságosan kötődik hozzám. Az én hibám. Annyira meg akartam védeni, hogy mindig ott voltam vele. Hagytam, hogy az érzéseim vezessenek vele kapcsolatban." Behunyta a szemét és ismét érezte Ichigót a teste alatt. „Ez így nem mehet tovább! Abba kell hagynom a róla való fantáziálást." – azonban, érezte, ahogy férfiassága megkeményedik. „A francba. Így nem fogok tudni még a fürdőszobába sem kimenni." – sóhajtott. „Nincs mit tenni."

Kioldotta az övét és kezébe vette lüktető férfiasságát. Behunyta a szemét és Ichigó jelent meg a szeme előtt. „Na tessék, még önkielégíteni sem tudok nélküle."- mondta cinikus mosollyal a szája szélén. Kezébe vette péniszét és először lassan, majd egyre gyorsabban és erősebben mozgatta a kezét le és fel. Közben pedig a csókra gondolt, amit alig tíz perce váltott a fiúval. Egyre erősebben mozgott, testének minden izma megfeszült az utolsó mozdulatnál. „Ichigó!" – mondta ki a nevét, miközben ondója szétspriccelt a takarón. Lihegve feküdt ott, ahogy először a megkönnyebbülés, aztán pedig a szégyenérzet uralkodott el rajta. „A fenébe! Még moshatok is…" – gondolta, míg próbálta összeszedni magát, hogy végre elérjen a fürdőszobába megmosakodni, és utána csatlakozhasson a teadélutánhoz, amit olyan meggondolatlanul javasolt.

Ichigó végzett a gyors fürdéssel, felöltözve és frissen indult Urahara szobája felé, hogy megkérdezze, pontosan melyik teát is készítse elő. Épp odaért az ajtó elé, mikor félhangosan hallotta a nevét kimondani és egy nyögést utána, aztán Uraharát szitkozódni. Elmosolyodott. Nem volt kétsége afelől, hogy mi is folyt odabent, és afelől sem, hogy nem közömbös iránta a mindig nyugodt bolttulajdonos.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Mikor Ichigó benézett a nappaliba, látta, hogy Tessai, Ururu és Jinta ott ülnek csendben a teázó asztal körül.

„Úgy ültök itt, mint akik szellemet láttak! Mi történt?" kérdezte, azonban a szándékozott könnyed stílust nem sikerült megütnie.

„Azt hiszem, hozok új csészéket…" mondta halkan Ururu. „Gondolom Kisuke-san is hamarosan csatlakozik hozzánk." s kérdőn nézett Ichigóra.

„Azt hiszem én is." mondta a fiú és kissé elpirult, mikor az elmúlt rövid idő eseményeire gondolt.

A többiek úgy tettek, mintha nem vennék észre a helyettes shinigami zavarát. Hiszen ki szeretné, ha kiderülne, a gyengesége? Tehát csöndben nézték tovább az asztal lapját és számolták rajta a karcolásokat. Titokban irigyelték Ururut, hogy ilyen jó kifogással elhagyhatta a nappalit. S gondolták, hogy egy ideig nem is fog visszatérni.

Ichigó kérdő tekintettel nézett az ott maradt két fura figurára, akik magukhoz képest szokatlan csöndben ültek és mereven nézték az asztalt. „Mi lehet olyan érdekes?" gondolta Ichigó. „Talán valami meditációs gyakorlat…" Szóval ő is elkezdte nézni, mi is lehet olyan érdekes. Akkor vette észre, hogy valami nincs rendben a csészékkel. Mintha meg lennének repedve…

„Mintha meg lenne repedve a csésze…" vetette fel halkan, nehogy nagyon megzavarja a két fókuszáló embert.

„Ja." mondta Jinta. „Megrepedt."

„Miért?" kérdezte Ichigó ártatlanul, míg forgatta a nem mindennapi állapotban lévő ivó alkalmatosságot.

„Mert valaki nem volt képes visszafogni a reiatsuját." válaszolta élesen Jinta, mereven Ichigó szemébe nézve.

„Jinta, viselkedj." szólt rá erélyesen Tessai. „Nem szabad így beszélni. Kurosaki-sannak és Urahara-sannak meg vannak az okai arra, hogy azt tegyék, amit tesznek." folytatta.

Ichigó elvörösödött. „Hogy érti, hogy meg vannak az okai arra, hogy azt tegyék, amit tesznek… talán láttak valamit?" ijedt meg magában. „Te jó ég, csak az kellene, hogy bárki meglássa őket, nemhogy a gyerekek..." Arra az elgondolásra, hogy Ururu és Jinta tanúi voltak a heves csókváltásuknak, teljesen pánikba esett. „Te jó ég. Te jó ég." ismételgette magában, mint valami mantrát, hátha lenyugodik tőle.

„De akkor sem kellene ilyen felelőtlenül kiengedniük a reiatsujukat. Ha lett volna a környéken egy ember, biztos megsérült volna ekkora energiától." vágta rá Jinta.

„Igazad van. Kurosaki-san és én is nagyon sajnáljuk, hogy ilyen felelőtlenek voltunk." A hangra mindenki a tolóajtó felé nézett. Észre sem vették, hogy a bolt tulajdonosa közben belépett a szobába. Három szempár meredt rá, ahogy letelepedett egy üres párnára Ichigóval szemben. „Igazam van, Kurosaki-san?" nézett rá a legyezőt az arca elé kapva.

„I-igen." nyögte ki végre a kérdezett. „Nagyon sajnáljuk."

„Rendben, ezzel el is van intézve!" mondta Urahara látszólag a szokásos stílusában. De aki jól ismerte, az láthatta a nehézkességet a fenntartott könnyedség mögött. És a szobában mindenki jól ismerte.

„Meghoztam a csészéket." mondta Ururu, és nagy precizitással mindenki elé elhelyezett egyet. Végül ő is visszatelepedett a helyére.

Most már öten nézték az asztal lapját. A csend egyre kellemetlenebb lett, de senki nem tudta, hogy hogyan törje meg… Körülbelül öt perc telt el ebben kényszeredett helyzetben, mikor Ururu megszólalt végre halk, bizonytalan hangján.

„Kurosaki-san, marad ma is?"

„Nem, nem marad." felelte Urahara.

„Haza kell mennie a családjához, hogy végre velük is legyen." folytatta, ahogy a kérdőn ránéző fiút nézte. Nem volt biztos benne, hogy bölcs dolog hazaengedni mindaz után, ami ma történt. Hiszen hosszú idő óta először látta Shirosakit, és tudta, hogy vérszemet kapott a hollow. De azt is tudta, hogy nem tarthatja a közelében a fiút. Egyszer még tudott nemet mondani, azonban kételkedett benne, hogy ez másodszor is menne…

„Talán igaza van, Urahara-san. Talán nem árt, ha otthon is vagyok néha." felelte Ichigó dühös tekintet vetve a férfira. Aztán felállt. „Köszönöm a vendéglátást. Most a legjobb az lesz, ha megyek és…" ekkor találkozott tekintete Uraharáéval. Olyan elhagyatott tekintettel nézett rá, hogy nem tudta folytatni a mondatot. „Jó éjszakát Tessai-san, Jinta, Ururu, köszönöm a finom ételeket" – mondta a lánynak, aki elpirult a dicséretre. „Urahara-san…" Ahogy egymásra néztek, ökölbe szorult a keze… és elindult kifelé.

„Jó éjszakát. Kurosaki-san" mondták neki a többiek. Egyedül Urahara ült csendesen az asztallapot nézve. Sóhajtott. Tudta, egyiküknek sem lesz jó éjszakája ma éjjel…